Albert gazda

A múlt keddi hárompincés helyszíni szemle után szombaton visszatértem Hegyaljára, közelebbről Bodrogkeresztúrra, a Tokaj Nobilis 10. születésnapja volt terítéken. Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi borászata régi kedvencem, bár azt azért nem állíthatom, hogy a születésénél is jelen voltam. Talán a 2005-ös szárazakat kóstoltam először, ezért volt pláne érdekes, hogy most 2000-es késői szüretet is bontottak. A Nobilis bérelt pincében és kevéske szőlővel kezdett az ezredforduló évében, ma hat hektáron gazdálkodnak a Barakonyi és a Csirke dűlőkben, van furmintjuk, hárslevelűjük, sárgamuskotályuk, kövérszőlőjük, a szortiment átgondolt, a birtokbortól a dűlős szárazakon és az Amicuson át az aszúig terjed, a maga kategóriájában minden klassz, nemcsak a minőség színvonalas, az árak is korrektek módfelett. Megmásztuk a Barakonyit a sárban, ittunk a tetején köves-finom kétezerkilences furmintot, utána hárslevelűt és Amicust kóstoltunk vertikálisan, nagy, vidám társaságban. Mindig az volt a benyomásom, Bárdoséknál a hárslevelű szigorúbb, mint az általában szigorúbbnak tartott furmint, ami viszont náluk inkább barátságos, ivós. Nem kellett újraértékelnem álláspontomat, markáns, ásványos, férfias borok ezek, a 2009-estől a 2005-ösig. Frissiben úgy tűnik, az új évjárat idővel szebb lehet, mint valamennyi elődje – furmintvonalon is ezt sejtem –, de nagyon tiszta ízűnek és erőteljesnek találtam a november közepén szüretelt 2008-ast is, dúsnak és harmonikusnak a 2007-est, továbbá tökéletes formában kaptuk el a 2005-öst. A kissé szikár 2006-osra sem volt okom haragudni, azt azonban igya meg mindenki, aki esetleg tartalékolt belőle. Az Amicus-mezőny vegyesebbnek bizonyult, élt mind még mindig, 2000-esestül, 2002-esestül, 2003-asostul, a 2004-esért nem lelkesedtem, a 2007-esért ellenben annyira, hogy csak na, gazdag, izgalmas, karakteres, soha nem készült szebb késői a borászatnál. A 2006-os jött be a második helyre, a 2008-as nem volt könnyű helyzetben a hetes után. Vetettük egy pillantást a pincére és három hordómintára is, a furmintnak nem sok esélye van, hogy ideje jöttén dűlős tételt palackozzanak belőle – a Nobilis nem szokott almasavat bontani, de lehet, hogy most rákényszerül –, a hárslevelű ígéretesebb. A maradékcukros sárgamuskotály–kövésszőlő pedig teljesen rendben van, kell az az édesség, ebben az évjáratban muszáj ellenpontozni a savak erejét. Vacsora után még előkerült egy 2002-es aszú, összetettségével, színességével, szuper egyensúlyával feltette a pontot az i-re. Így lett szép kerek a történet, amelynek még szinte csak kezdete van, de remélhetőleg hosszú-hosszú folytatás következik.

Pinceáron-kóstolón kóstoltam sokfélét pénteken, a kézműves-kereskedők mind többen vannak, hogy ez nekik mennyire jó, nem tudom, hogy nekünk kimondottan, az nem kérdés. A Bumm c. rendezvényen öt termelő mutatott nagyjából ötször ennyi tételt sokszor ennyi borivónak, jelentős nyüzsgés közepette, olykor nem volt könnyű odafurakodni az épp kiválasztott asztalhoz. Hogy miért lett a bejegyzésem címszereplője az, aki, annak oka van, nem egy, hanem kettő: az egyik, hogy eddig alig ismertem Iványi Zsófia munkásságát, a másik, hogy érdemes volt változtatni ezen a helyzeten. Menjünk sorjában. Szászi Endrétől a 2008-as sima olaszizling árértékbajnok, az azonos évjáratú szürkebarát gazdagabb, a 2009-es Liliomfi klasszis. Beszéltem többekkel, nem mindenki találta olyan tartalmasnak és arányosnak, mint én, van belőle egy palackom pár hónapja, kénytelen leszek a fenekére nézni, hogy megalapozottabban foglalhassak állást. Két korty alapján az este második legjobb fehérjének véltem, az első helyet Barta Károly 2009-es furmint válogatása vitte el – a mádi gazda dolgait ezúttal más birtokokéival is összevethettem. Losonci Bálinttal és aktuális boraival újabban szinte hetente találkozom, megnéztem őket a Kézműves Borok Házánál és a mátrai délutánon is, ez azért jó, mert – mondtam is a termelőnek – lassan megszeretem a 2008-as Gereg kékfrankost. Még mindig sok a sav, de ezt valahogy egyre inkább tolerálom. Ráspi hozta, amit szokott, ezúttal a 2007-es alap kékfrankos és zweigelt is tetszett módfelett, a két szelektált zweigelt közt – miszerint 2006-os és Electus 2007 – viszont most félpontnyi különbséget sem nagyon éreztem. Iványi Zsófiáról markánsan különböző véleményeket hallani, egyesek azt mondják, ő az egyetlen hiteles arc a Villányi borvidéken, mások azt, hogy a borai amatőrök, bizonytalanok, élvezhetetlenek. Hát hogy nem ilyenek, az öt tétel után egyértelmű. (Miközben az is nyilvánvaló: vannak lent délen más szeretetre és tiszteletre méltó emberek is.) Tény, ami tény, a leginkább rozéra emlékeztető 2007-es hárslevelűvel nem sikerült megbarátkoznom, a gazdag illatokat nem követték finom zamatok. A vörösöket ellenben kedveltem kivétel nélkül. Egyenesek, tiszta ízűek, frissek. A 2009-es fűszeres-gyümölcsös portugieserrel okvetlenül klassz lenne mihamarabb találkoznom megint, de a még mindig könnyed 2008-as merlot elől sem ugranék félre. A két 2007-es cabernet franc magasabb kategória. Érdekes, hogy az októberben szüretelt egyik színe sötétebbnek tűnt, mint a november 27-én szedett másiké, bár persze a válogatás többet tudott komplexitásban, karakterben, harmóniában, egyebekben. Hogy utóbbi is csak három- és négyezer közt van, azon meglepődtem. Úgy láttam, másoknak is bejöttek ezek. Igen helyesen.

Örülünk ennek a mai hírnek? Mi az hogy, nagyon is. Írtam múltkor, hogy a szervezők az idén engem is megkérdeztek első körben, vacilláltam egy sort a végső győztes és a tokaji Demeter Zoltán között, aztán utóbbira szavaztam. De kimondottan jó helyre került az elismerés. Tudom, sokan vitatják a díj értékét, de hogy széles körben hoz ismertséget és teremt presztízst, az szerintem nem kérdéses. Pláne, ha arra érdemesek kapják. Hogy én miért nem Légli Ottóra voksoltam? Hát azért, mert nem 2010-ben, hanem sokkal korábban kellett volna felemelni őt. Az Alkesz egyéves kora óta mi is eljátszogattunk az év borásza témával, megmondtuk a magunkét, az olvasókat is megkérdeztük egy darabig. Nálam így alakultak a dolgok: 2006: Demeter Zoltán, 2007: Légli Ottó, 2008: Konyári János (itt egybeestem a borakadémiával), 2009: Sauska Pincészet. Hogy 2010-ben kire teszek privátban, még nem döntöttem el. Az ellentmondást feloldandó, Demeter Zoltán zseniális 2008-asai ellenére nem játszik a magánlistán, mert 2006 nem volt olyan régen. Őt majd az akadémikusoknak ikszelem be jövőre is, ha újfent megkérdeznek. Úgyhogy négyen viaskodnak a gazdablog idei kedvence címért: Jásdi István (az értékrend-meghatározó nyolcas Siralomvágónak is köszönhetően), Ráspi (zweigeltek, kékfrankosok), Szászi Endre (a 2009-es remekek mindent visznek, a Liliomfit e poszt publikálásának pillanatában még nem kóstoltam, sok múlik azon, mit mutat) és a Tokaj Nobilis (annál tökéletesebb sor, mint amit Bárdos Saroltáék mutatni tudnak, nincs). De vissza Léglihez. 14 tagje volt eddig a blogomon, eggyel több csak egyvalakinek, ugyanennyi van Demeter Zoltánnak, Szepsy Istvánnak és Takleréknek. 2007-es Landordjánál jobb chardonnay aligha készült Magyarországon, az ugyanabból az évjáratból származó Banyászó olaszrizling az év bora volt nálam tavaly, a rajnai rizling 2007-ből és 2006-ból is iskolateremtő. Kell ennél több? Persze, hogy kell. Még sok-sok kiváló Légli-bor, míg világ a világ.

Az első és a második után itt van akkor a harmadik mádi fejezet. A Demetervint Demeter Ervin parlamenti képviselő és családja hozta létre a borvidék legizgalmasabb településeinek egyikén, manapság inkább fia, a boríróként is ismert Demeter Novák Endre tartja kezében a dolgokat. Kb. tíz hektáron gazdálkodnak, ódon kőházat vettek Mád kellős közepén, zegzugos pince van alatta, korszerű, a kontextusba okosan illeszkedő feldolgozót építettek hozzá. A híres Úrágya tetejében is van szőlőjük, bakműveléssel próbálkoznak, kísérleteznek, kézműveskednek, mennek előre. Néhány ezer palacknyinál több boruk még sosem volt. A 2002-es volt az első évjáratuk, magam a 2003-as Úrágyával találkoztam először, magasan kezdtek. Fénykorában nem írtam erről a borról – azt hittem, hogy igen, de nem találom a nyomát –, csak később: a Mádi Kör bemutatkozásakor már a 2006-os volt elemében. Az is stimmel, hogy a 2008-ast kedvenceim közé soroltam az idei furmintfebruáron, mindenképp indokolt és időszerű volt, hogy helyben szétnézve ismerkedjek a szortimenttel. 2010-ből várhatóan csupán két termék készül, egy könnyű-karcsú száraz és az Élvezet nevű édes újabb verziója; különlegességekre nem futotta ebben a kacifántos esztendőben. Demeterék habzóbor- és pezsgővonalon is tesznek egyet s mást, előbbivel nyitottunk, utána rögvest belecsaptunk a színvonal kellős közepébe. 2009-ben először készült birtokfurmint, telt, komplex, meleg karakterű példány, simán elmenne válogatásnak – gondoltam, amíg nem néztük meg a kilences Úrágyát. Úgy sejtem, ez a Demetervin legszebb száraza eddig, igaz, Demeter Novák azt mondta, szikárabban jobban szeretné. Én így szeretem: dúsan, hömpölygősen, zamatosan. 7-8 pont közé saccolom. Előkerült még egy száraz tétel, sosem lesz főszereplő a pincénél, csak kíváncsiak voltak, mit lehetne kihozni a műfajból: a 2006-os száraz szamorodninál különbbel nem randevúztam az utóbbi időben. Igen, tisztában vagyok vele: a jó, sőt egyáltalán, az értelmezhető száraz szamorodni igazi ritkaság. Ez az. Az édesek közül – volt egyebek közt szamorodni, Király-furmint, aszú is – a jócskán a csúcsborok alá lőtt Élvezetet kell kiemelnem. A házasítás a juniboros szervezkedések keretében született, célja az új generáció borral éppcsak ismerkedő részének meghódítása, ennek okán bőven kétezer forint alatt érhető el a kereskedésekben. Ízes, becsületes savú, nem túlzó módon édes-kedves. 144 gramm cukorral. Szép sor volt. Azért a végén mégiscsak az Úrágya mellett beszélgettünk tovább az élet dolgairól.

Három részben írom meg keddi hegyaljai látogatásom tanulságait, az első után ez a második. Magam is meglepődtem, amikor rájöttem, milyen régen nem jártam Szepsy István pincéjében; utoljára királyudvaros korszakában találkoztunk a borvidéken. Másutt nem egyszer, nem kétszer, mégis: épp ideje volt tiszteletemet tennem Mádon. Beszélgettünk sok mindenről, bormarketingről, borászati szakbizottságról, egyebekről – kevéssé optimistán –, mégsem az elméletről, inkább a borokról írnék. Szárazban főként 2010-eseket és 2008-asokat kóstoltunk. Előbbiek alapján megint úgy tűnt, ha nem is kapaszkodhatnak új csúcsokra az elátkozott évjárat borai, ha egyik-másik dűlő önállóan nem is kerül palackba, egy-két figyelemre méltó tétel azért felbukkanhat. Aktuális állapotában a Király hárslevelűjének és a Szent Tamás furmintjának az új hordós verziója tetszett a leginkább. Szepsy István – aki 6,5-7 pontot adott 2010-nek az Alkeszen – azt mondja, eleinte ijesztőbbnek tűnt az összkép, de ma már valamivel nyugodtabban várja, merre-hogyan fognak fejlődni az egyelőre savas és a megszokottnál talán kevésbé testes borok. A 2009-eseket kihagytuk, le vannak töltve augusztus óta, de a mester szerint aktuális állapotukban kevés örömet nyújtanának, pihenésre van szükségük a palackban. A 2008-asok viszont mostanában kerülnek piacra. Ebből az esztendőből sem jelenik meg minden jól ismert dűlő: a Nyulászó és az Úrágya kimarad, a birtokbor mellett Király hárslevelűnek, Urbán és Szent Tamás furmintoknak örvendhetnek a fogyasztók. A Királyt és a Szent Tamást szerettem nagyon, utóbbi széles-markáns karakterét a borász védjegyének vélem immár. Pláne azután, hogy 2007-ből is próbát tehettem a Királlyal és a Szent Tamással. Feltehetően nemcsak az évjárat, az a plusz egy év is sokat tesz: a presztízsfurmint érett teltségével, izmos mineralitásával, illatharmóniájával és zamatgazgságával nem tudtam betelni. A vizit másik bajnokának a 2007-es Szepsy Cuvée-t minősíthetem: balga, akit nem nyűgöz le a szamorodnitechnikával készült, egyharmadnyi muskotályt tartalmazó édes bor kifinomult, elegáns, vibráló sűrűsége. A 2006-os édes szamorodni nem volt könnyű helyzetben mellette, és bár a 2005-ös és a 2006-os aszúknak szuper komplexitásuk révén magasabb polcon van a helyük, a cuvée volt a kedvencem. Amelynek évtizedes története hamarosan véget ér. Nem kell megijedni, nem a bor szűnik meg, csak a név: dűlős édes szamorodni lesz belőle. A Szent Tamásból. Szepsyék, úgy látszik, sosem fogynak ki az új ötletekből.

Barta Károlyról és borairól írtam már egyszer-kétszer, most jött el a pillanat, hogy épülő pincéjét-borászatát-kúriáját is megnézzem Mádon. Úgy adódott, hogy a hordók és palackok tartalmából Homonna Attila közreműködésével vehettem mintát, ami azért is bizonyult különösen érdekesnek, mert az Alkeszen komoly, bejegyzésenként fel-fellángoló vita zajlik a 2010-es évjárat tulajdonságairól. A borász 2008 óta dolgozik Barta Károlynak is; korábban Orosz Gábor segítette a Király-dűlő tetejének újratelepítőjét. A címszereplő tulajdonosa amúgy tízes skálán 6-7, Homonna pedig 7 pontra érdemesítette ezt a sokat szenvedett esztendőt. Ezt látatlanban magam is túlzásnak tartottam – ebben közrejátszott, hogy az is visszafogottságra intett, amit Bott Juditék dűlőiben tapasztaltam október elején –, ám azok után, hogy megtudtam egy-két dolgot egy-két dologról, pláne világos, nincs értelme össze-vissza ítélkezni-átlagolni elhamarkodottan. A 2010-es, erjedőben lévő Barta-borok ugyanis igen szépek. Érvényes ez a Király szárazra koncepcionált furmintjaira éppúgy, mint a sárgamuskotályra vagy a leendő késői szüretekre, aszúalapanyagokra. Homonna azt mondta, kétféle szőlőt lehetett szüretelni október végétől, vagy 19 környéki mustfokosat, vagy 25 fölöttit. Azaz a száraz borok kevésbé lesznek testesek és alkoholosak, mint ami divatos – de hát az elegancia és a könnyedebbség sem ördögtől való –, az édesek viszont még kiválóbb egyensúlynak is örvendhetnek akár, savuk-cukruk egyaránt megvan hozzá. A botritisz is megtette a magáét, aki jól dolgozott, és a hátára vette a kézi permetezőt – traktorral sokszor tényleg nem lehetett bemenni a szőlőbe –, annak nem kell kidobnia az évet. Attól érdemes óvakodni, hogy végleges következtetéseket vonjunk le félkészségekből, de akármint lesz, azt sejtem, készülhetnek olyan borok 2010-ből, amelyek a legkifinomultabb ízlésű ínyenceknek sem okozhatnak csalódást. Palackokat is bontottunk. A Barta Pincénél három száraz furmintot töltöttek nemrégiben. Egyszerre került üvegbe a 2009-as alap és a hordóválogatás, valamint a 2008-as. Azért is, mert a már kétéves bor olyan kackiás acidokkal ékeskedett, hogy mivel almasavat nem akartak bontani, indokolt volt hosszan-hosszan hordóban hagyni. Bár a fa így egy árnyalattal hangosabb a kelleténél, a kristálytiszta struktúra és a dinamizmus kárpótlást nyújt mindenért. A kilencesek barátságosabbak, szélesebbek, különösen a válogatás számíthat minden furmintbarát osztatlan elismerésére. Ennek az évjáratnak a savszegénysége a maradékcukros kövérszőlőn és a késői szüretelésű furmint–sárgamuskotályon hagyott a kelleténél kedvezőtlenebb nyomot: ízesek, de nem csilingelnek. Helyettük is vibrál a 2008-as édes szamorodni. Hirtelen nem is tudom, ittam-e ennél klasszabat valaha. Az 1993-as Disznókő, a 2000-es Oremus, a 2003-as Szepsy és Kikelet jut eszembe, pályafutásuk csúcsának a csúcsán. Hihetetlenül komplex illat, krémesség, hibátlan szerkezet, végtelen ízharmónia. 8-9 pont, nem viccelek. A 2008-as 6 puttonyos aszú még többre juthat, de érnie-pihennie kell. Van a pincében még egy érdekesség: A Barta–Homonna páros kísérletet tesz a száraz szamorodni újraértelmezésére. 2008-as, válogatottan szüretelt borok erjednek még mindig a pincében – Möbius munkacímmel –, lassan, óvatosan, hogy egyszer eljussanak a 10-15 grammnyi maradékcukorig, a 15 pluszos alkoholig, és sikeres házasítás esetén kávé, szivar, akármi mellett megmutathassák, mi ez a műfaj voltaképpen. Hát így. Egy kapcsolódó programajánló a végére: a pinceáronosok pénteken Bumm néven rendeznek rendezvényt, Iványi Zsófia, Szászi Endre, Losonci Bálint és Ráspi művei mellett Barta Károlyékéi is csekkolhatók lesznek.

Egy kivétellel kiürült a doboz, a tramini még hátravan, írtam máciusban, amikor gyors egymásutánban megkóstoltam szűk kiskartonnyi Somlói Apátsági Pince-bort, és véleményt is mondtam róluk. Az a tramini egészen mostanáig pihent, a múltkori kézművesbemutató – ahol kifejezetten jól teljesítettek a borászat kétezernyolcasai – után eszembe jutott, hogy még megvan, arról meg az, hogy ideje meginnom. Úgy is lett. A SAP-tételekre jellemző módon mélyebb szín, talán van egy kis mattság benne, talán nincs. Erőteljes illat, a fajta összes jellegzetes jegyével, továbbá mineralitással. Azt hittem, édes lesz, mondta a feleségem, miután orrmintát vett, majd belekortyolt. Nem az. 12,8-as alkoholt erjedt, száraz lett, az a három gramm cukor, ami maradt benne, nem oszt, nem szoroz. Nem mondhatni, hogy zamatbajnok lenne, ízei tiszták, egyenesek, savai a helyükön vannak. Nem annyira dús, erőteljes és összetett, mint a pince többi kétezernyolcasa – nem többemberes –, de nem is könnyeden-játékosan traminis. Szépen érik. Gömbölyű 6 pontot kap, viszont cseppet sajnálom, hogy nem a furmintot vagy a hárslevelűt tettem el. Egyébként az a benyomásom, hogy a tramini helyét és szerepét még nem találták meg a hegyen, sőt az egész országban sem. Sokan le is becsülik, pedig sok mindenre képes. Elzászban vagy Dél-Tirolban majdnem úgy tud elegáns-kifinomult-vibráló-tartalmas lenni, mint egy rajnai rizling Wachauban vagy a szuper német borvidékeken. Rizlingből már megszülettek a referenciaborok itthon, valami ilyesmivel szeretnék találkozni lassan traminivonalon is.

Az ilyen borokra szokás azt mondani, hogy simán verik a túlárazott hazai vörös szupersztárokat. Aztán persze rendre kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, de a mantra marad. A Kaiken a Bortársaság külföldi kínálatának egyik vezető szereplője, egy-két éve hozzák be az argentin pincészet jó árú termékeit. Magasan fekvő területek, érett szőlő, két fajta, két kategória, négy vörösbor. Érdekes, hogy a reservák olcsóbbak, drágábbnak ott vannak az ultrák, de ez utóbbiak is kevesebbe kerülnek négyezer forintnál. Néhány héttel ezelőtt vendégeink jóvoltából kóstolhattam az ultra malbecet, akkor már a birtokomban volt a szériából egy palack cabernet sauvignon is, úgy döntöttem, akkor írok, ha utóbbit is megtapasztaltam. Okosan tettem, eddig még mindig sokkal inkább ízlettek a dél-afrikai cabernet-k, mint az autentikusabbak, azaz a chilei carmenerék vagy az argentin malbecek. Most sem történt másként. A címszereplőt öreg tőkék terméséből készítették, kézzel szüretelték, francia hordóban érlelték. Közvetlenül bontás után elegáns, komplex illat, nemcsak szokásos erdei gyümölcsöket, csokoládét és kávét mutat, hanem finom fűszereket és enyhe diósságot is, nagyon szép. A korty telt, a felszín sima, a tannin bársonyos, a sav okos, a lecsengés gazdag, szinte whiskys. A második pohár azonban már nem emelkedik ilyen magasságokba. A rétegek egy része sajnos elvész, ami marad, az egy dús, erőteljes, jó ízű, jól iható, gyorsan fogyó cabernet, extra kanyarok és rejtélyek nélkül. 6 pont. A Kopár vagy a Regnum továbbra sincs veszélyben. Az Ikon Evangelista szintje ez. Ugyanannyiba is kerülnek. Minden a helyén.

Az egerszóláti olaszrizling régmúltjáról nem sokat tudok, a közelmúltjáról többet: a Kádár-korszak végén és a demokrácia hajnalán a biztos célpontok egyike volt azok számára, akik férfiasabbat akartak inni, mint a debrői hárslevelű, de fehérebbet, mint az egri bikavér. Jó néhány egervines palack tartalma lecsúszott az én torkomon is, még mielőtt rájöttem volna, hogy van feljebb, és még mennyire, hogy van. Egy szó, mint száz, a márka presztízse megkopott rendesen, azért pedig, hogy fényeskedjék újfent, talán Gál Lajos Pincészete teszi a legtöbbet az utóbbi években. Az egri borászat szortimentje szerteágazó, vörösborokat is kínálnak szép számmal, mégis az olaszrizling-piramisról a legkézenfekvőbb beazonosítani őt. Szépen és okosan kitalálták a rendszert. A sima egerszólátival kezdenek, a Szó-lá-ti fantázianevű hordóválogatással folytatják, a tetőre a Tóbérc és a Kántor Tag dűlőkből származó csúcstermékek kerülnek, ezek kicsit sem olcsók. A egerszóláti ellenben nagyon is, nem sokkal ezer fölött vettem a Radovinban. A 2009-es évjárat a hírek szerint kiváló szőlőt termett a borvidéken, ezt az állítást is bizonyítja ez a tétel. Olaszrizlinghez illő szalmasárga szín, pici matt árnyalattal. Illatában alma, némi gyógynövényesség, ásványosság, mandula és alkoholos melegség. Teste közepesnél valamivel ismosabb, ízei szinkronban vannak az illatokkal, elég dús, savai tartják az ellensúlyt, bár nem vibrálóak. A pohárban fejlődik, a második korty minden töltés után többet tud, mint az első. Még egy kis kifinomultság és elegancia kellene, hogy stabilan 5 pont fölé emelkedjen. Nyilván roppant jó vétel így is.

Vagy észrevette az olvasó, vagy nem, de az a helyzet, hogy az utóbbi időben sokkal kevésbé kerülnek szóba nálam borpolitikai kérdések, mint eleinte. Saját blogom hajnalán is napirendre tűztem ilyeneket, a marketinges, egységes bortestületes témákat fontosnak tartottam. Nagyjából akkor távolodtam el tőlük, amikor bedöntötték a Magyar Bormarketing Kht-t. Egyszer csak elhatároztam: nem érdekelnek engem a belső harcok, nem törődöm többé a küzdelemmel a fillérekért, úgysem vezet ez az egész sehova. Aki megszerzi őket, örül, hogy elköltheti, és ha részen értelmesen költi el, örülök én is. Közben pedig iszom – a földön, elég sokat, lehetőleg jót –, és drukkolok azoknak, akik a jót készítik, saját erejükből, továbbá drukkolok azért, hogy minél többen készítsenek jót. Vannak biztató jelek, hadd utaljak a legfrissebbre. Hogy még egyszer, szándékaim szerint utoljára előveszem ezt a történetet, annak az az oka, hogy a kormány, konkrétan a vidékfejlesztési minisztérium az aktuális trendeknek megfelelően visszaállamosította a bormarketinget. Azt korábban is lehetett tudni, másmilyen rendszerben kezelik ezentúl a járulékbefizetéseket – ismét komoly szerephez juttatva a mumus Agrár Marketing Centrumot –, majd a miniszter szerdán, december 1-jei hatállyal kinevezte az újjáalakuló Bormarketing Bizottság tizenhárom tagját. Hogy ne kelljen lapozni a nevekért: Mészáros Péter marketingszakember, Csutorás Ferenc borász, Geönczeöl Attila marketingszakember, Klément György Zoltán borász, Simon Péter jogász, az AMC igazgatója, Tálas László borász, Csathó Pál marketingszakember, Kampósné W. Grácia marketingszakember, Rigler Zsolt marketingszakember, Marozsán Judit borász, Szepsy István borász, Ács Dóra marketingszakember, Farkas Zoltán marketingszakember. Nem tudom, a kiválasztás hogyan zajlott, annyi biztos, vannak a listán érdemdús emberek többen. A marketingszakemberek között ugyanakkor kereskedőket, újságírókat és grafikusokat is látok, míg a borászok közül háromról eddig nem hallottam. Utánuk néztem, az egyik bloggerkolléga számára élményt jelentett Tálas László egy remek bora, a Hadobás Pincétől (itt dolgozik Marozsán Judit) finomat még nem kóstoltam, rosszat igen, az Aranyhegyi Pinceszövetkezet (Klément György Zoltán munkahelye, ha az internet nem hazudik) meg alföldinek számít, fontos, hogy képviselje valaki ezt a hatalmas régiót. A borászszervezetek a Hegyközségek Nemzeti Tanácsával karöltve tiltakoznak, a karaván halad. Nem vagyok benne biztos egyébként, hogy rossz irányba. Előre honnét lehetne tudni ezt? Ha egyszer az eddig viaskodók képtelenek voltak egyfelé húzni, tényleg csinálni kellett valamit. Ahogy lesz, úgy lesz. Mellesleg érdemes belegondolni, hogy ez a milliárd mennyit is számít a sokszorosan ennyi, nem éppen átláthatóan kiszórt európai uniós támogatásokhoz képest. Egyszóval: sírjunk vagy kacagjunk egy sort – ki-ki vérmérséklete szerint –, aztán igyunk. Az legalább meglátszik.

Megvolt kedden a megújult mátrai tőkések budapesti bemutatkozása, a múlt héten kihagyott rengeteg program után a Paulay Ede utcába eljutottam szerencsésen, helyesen tettem. A Karner Gábor, Losonci Bálint, Szecskő Tamás trió előzetesen azt ígérte, hozzák barátaikat is, ebből kifolyólag hét kisebb-nagyobb pince dolgait lehetett megkóstolni. Voltak meglepetések, egészen komolyak is, a jelek szerint okosan alakulnak a fejlemények arrafelé. Úgyhogy nem is a belső hármas munkásságára koncentrálnék ebben a bejegyzésben, az új felfedezetteket dicsérném inkább. Bár nyilván a régiek is megérdemlik a kedves szót: Losonci Bálint első, 2010-es zöldveltelinije kiforratlanul is ígéretesnek tűnt, Szecskő Tamás turánja most is érdekes volt, Karner Gábor pedig jókorát lépett a 2009-esekkel. A már piacon lévő, majdnem vörösbor siller és a még hordóminta vitézföldi kékfrankos is komplexebb, kifinomultabb, izgalmasabb, mint régebbi évjáratú elődeik; utóbbi volt egyébként a teljes mezőny legszebb verese. A legszebb fehér tárgyában nem könnyű dönteni – persze nem is muszáj –, meggyőzően magas volt a színvonal. Laczkó Gyula egy bort hozott, a remek tartású, tiszta ízű, gondosan iskolázott, a kelleténél egy szelíd árnyalattal fásabb 2009-es szürkebarát erős kezdésnek bizonyult. Udvardi Szabolcs és Egedi Péter kispincéjétől is a szürkét szerettem jobban – azért a kékfrankost sem sokkal kevésbé –, zamatai, arányos szerkezete, hosszú lecsengése nagyot birkózott a hordóval, és győzött. Ludányi Balázs – aka Centurio Borház – 2009-es Fay-dombja ízlett, a 2008-as szürkebarát pedig jobban tetszett egy fokkal, mint akkor, amikor írtam róla. A termelőtől megtudtam, új hordókat vásárolt nemrégiben, az öreges bizonytalanságtól nem kell többé tartani tehát. Ludányi két késői szüretelésű sárgamuskotályt is hozott, egyik különb volt, mint a másik: a 2009-esben csípkedett a 13-as alkohol, de a megállapodottabb, kiegyensúlyozottabb, szebb savú 2008-as kivágta a rezet hibátlanul, 7 pont talán kevés is lenne neki. Benedek Péter boraira nem utolsóként kerítettem sort, hogy utolsóként tűzöm tollvégre, annak természetesen oka van. Az alapkategóriás chardonnay-t és sauvignon blanc-t legfeljebb átlagosnak mondhatnám, a három dűlős tételt viszont messze átlagon felülinek. A Borhyból származó hárslevelű is jólesett, de az epreskerti chardonnay és sauvignon blanc még jobban. Egy nagyobb kortyból messzemenő következtetéseket levonni sarlatánság, mégis megkockáztatom: a gyümölcsös-ásványos, telt, élénk, zamatos chardonnay-t országosan is a legkiválóbbak közt illendő számon tartanunk mostantól.

A gazda elkóborolt, hosszan-hosszan hétvégézett Kárpátalján – kihagyott legalább három rendezvényt, hirtelen nem is tudja, melyiket sajnálja, melyiket ne –, még szerencse, hogy finom borokhoz is szerencséje volt mindeközben. Így aztán alig érkezett meg, máris írhatja a friss bejegyzést, a türelmetlen, egyszersmind roppant kedves olvasók megérdemlik, nem vitás. De elég is az egyes szám harmadik személyből, hülyén néz ki ez így. Vasárnap este régi-régi barátunknál borozgattunk-beszélgettünk, közben két tokajinak néztünk a fenekére, az Andrássy Kúria 2005-ös félédes cuvée-je is egész szépen tartotta magát, Puklusék e hasábokon korábban agyba-főbe dicsért 2007-es kövérszőlője pláne kivágta a rezet, hozta a hétpontos szintet újfent. Azért is hozom ezt szóba, hogy hadd legyen kontextusa az egy nappal előbb elkortyolgatott címszereplőnek. A Tokaj Oremusról mostanában kevesebb szó esik a kelleténél – a többi külföldi tulajdonú középpincészetről sem sokkal több, holott milyen fontosak voltak mind a 90-es években –, meglehet, azért is, mert az újabb aszúévjáratok piacra kerülése egyelőre várat magára, jobbára 2002-nél tartunk, de látni a polcokon 2000-eseket is. A klasszikus ezredfordulós évjárat háromputtonyosa éppenséggel elfogyott már, de ott messze, Mezőváriban előkerült belőle még egy palack. 2000 az az év, amelynek Oremus-hatosa megkapta tőlem a tízest – az 1999-es birtokválogatás dettó, de ha kedvencet kellene választanom kettejük közül, a 2000-est tüntetném ki, szelídebb savaival, krémesebb textúrájával közelebb áll hozzám –, nem véletlen, hogy a csekélyebb puttonyszámú aszúk mellett az édes szamorodni is varázsolt abból az évből mindig. Igen kíváncsi voltam tehát, hogy most mit tud az a hármas. Hát sokat. Világos szín, kedvesen hömpölygős, aszalt barackos, furmintos, élénk illat, csipetnyi fával. Komoly test, csiszolt savak, jól eltalált cukormennyiség, perfekt egyensúly. Ízek kavalkádja, búcsúja nagyon tiszta, sehol semmi disszonancia vagy billegés, dohány vagy bródig sem mutatkozik, fiatal, intelligens bor ez. Nem kell mindig sok puttony, hogy meglegyen a 8 pont.

Szlovákia mindig is érdekelt, Csehország nemkülönben, lehet, elsősorban a jégkorong miatt, de ez nem biztos, mindegy, majd máskor-máshol mélyedek el ebben. Annyi biztos, arrafelé járván már jóbor-ivó korszakom hajnalán sem csak a sörök, gyomorkeserűk és borókapálinkák rejtelmeit óhajtottam felderíteni, próbálkoztam a hozzám legközelebb álló alkoholműfajban is. Csehül hamarabb jutottam sikerélményhez, szlovákul sokáig azt kellett tapasztalnom, le vannak maradva arrafelé hozzánk képest. Persze hozzá kell tenni, a felvidéki magyar termelők, főképpen Bott Frigyes, de Mátyásék vagy a Strekov is ott vannak a spiccen, ők azonban más kategóriába tartoznak. Ha már szlovákok: a Chateau Bela egyik-másik tétele igencsak kedvemre való volt, pincelátogatásomkor éppúgy, mint pár hónappal ezelőtt Bécsben. Akárhogy is, amikor Muskotály kolléga néhány héttel ezelőtt jelezte, talált egy online borboltot, amelynek segítségével rendelne néhány érdekesnek tűnő dolgot, társultam, és találomra kértem két hátha becsületes fehéret. Az egyik vígan forog a poharamban, meg sem várom, hogy kiürüljön az üveg, megírom. Rendben van az élmény. A Janousek pincészet honlapja tanúsága szerint – ha semmit sem néztem el, csak szlovákul mesélnek magukról, remélem, jól értem a lényeget – a legfiatalabbak egyike az országban, 2006-ban alakult egy másik vállalkozás bázisán, székhelye a Pozsony mellett található Bazinban van, területei mindazonáltal másutt is elterülnek. A címszereplő chardonnay-hoz Kürt környékén szüretelték a szőlőt, kézzel, ládákba, irányítottan erjesztettek, 14-es alkohollal palackoztak. Zöldes árnyalatokat mutató, tükrösen tiszta szín, elsöprően tiszta, fajtajelleges illat, barackkal, ananásszal, izgalmas sűrűséggel. Szájban elsőre sok a szénsav – osztrákoktól tanulni nem szégyen –, ha kipörög, élénk, de iskolázott savak és finom, karakteres ízek maradnak, teste közepes, talán kicsit nagyobb is, felszíne sima, búcsúja barátságos. Hibátlan munka, a készítők célja vélhetően nem az egyediségben rejlő lehetőségek kiaknázása volt, hanem az, hogy nemzetközi szinten versenyképes terméket készítsenek, iparkodásukat siker koronázta, erős 6 pont. Tíz euróba sem kerül, tipikus best buy tehát.

Alig nyolc napja publikáltam legutóbbi ajánlómat, és máris itt van a következő. A Terroir Club pénteki születésnapi bulija éppúgy előttünk van még, mint a borjourosok gálája, de közben beesett még két fontos program. Az egyikről eddig nem is hallottam egészen ma reggelig, úgy látszik, csukott füllel járok a világban. Ráadásul hogy ma hallottam, az is abszolút véletlen, szinte soha nem nézek bulvártelevíziót, most is csak kapcsolgattam reggeli közben, és arra figyeltem fel, hogy Miklós Csabival, ifj. Kamocsay Ákossal és egy leánnyal beszélgetnek a híres műsorvezetők, valami küszöbön álló rendezvényről. Utánanéztem, kiderült, hogy péntektől vasárnapig újborfesztivál lesz a Liszt Ferenc téren, dzsesszesen, fiatalosan, jó néhány kedvemre való termelővel. Van hozzá honlap, Facebook-profil, minden. A másik bemutatót a mátrai tőkések tartják, immár a közülük kilépett Németh Attila Gábor nélkül, cserébe még felfedezetlen fiatal termelők érkeznek a borvidékről. A Mátrai Kézműves Borászkör – tehát Karner Gábor, Losonci Bálint, Szecskő Tamás és a meglepetésborászok – a WSET Paulay Ede utca 22–24. alatti bázisán várja az érdeklődőket november 23-án, este fél hat és fél kilenc között, árak, tudnivalók, részletek a link alatt. És eszembe jutott még valami, amiről korábban megfeledkeztem: a Decanter magazin borblogos közönségszavazásán én lettem a legnépszerűbb, tudom, hogy van, amit többen olvasnak, de természetesen köszönöm a szavazatokat, minden öröm öröm.

Hát ez az az újbor, amelyet egyetlen évjáratban sem hagyok ki. Már nem emlékszem, melyik volt az első – alighanem a 2006-os –, de arra igen, hogy nem sok olyan volt a sorban, amely nem érte el az ötpontos magasságokat, sőt akadt, ami a hatost is mecsípte, egy primőrtől ez szép teljesítmény. Egyről tudok, amely kevésbé vágta ki a rezet: történetesen a 2009-es. Persze az is lehet, csak a konkrét palackkal nem stimmelt minden múlt év novemberében, bár csavarzáras termékeknél viszonylag ritkán fordul elő minőségingadozás. Mindegy, a lényeg az, hogy a 2010-essel visszatért a helyes útra a Pannonhalmi Apátsági Pincészet. Királyleányka, fűszeres tramini és rajnai rizling házasítása, ha semmit sem értek félre, utóbbi a pinot blanc helyére került tavalyhoz képest. Ha így van, okos döntés született, hiszen éppenhogy rizlingesen intenzívek, barackosak-citromosak, sziporkázóan vibrálóak az illatok és az ízek egyaránt. Egy évvel ezelőtt a kedves élénkséget, plusz egy kis melegséget hiányoltam, most egyáltalán nem volt efféle problémám. Testben több is, mint karcsú, a savak iskolázottak, a felszín sima, csiszolt, minden porcikájában tetszetős a bor, jólesett minden korty. Úgy látszik, ennek a műfajnak nem ártottak az idei természeti csapások. Minimum 5 pont.