Albert gazda

Azzal akartam kezdeni, hogy megvolt az első 2010-es borom, de menet közben eszembe jutott, hogy a várbeli borfesztiválon már belekóstolhattam a Varga Pincészet szokásos csabagyöngyéjébe, rosszabb és jobb sem volt, mint amilyen egyébként szokott lenni. Dúzsi Tamás primőrjeihez majdnem minden ősszel van szerencsém, kedves barátainkkal szoktunk libázni ilyenkor – még valamikor a 90-es évek közepén teremtettük meg a nemes hagyományt –, általában bejegyzés is születik az élményekből. Ezúttal legalább két poszt lesz, ez is mutatja, jól alakultak a dolgok szombaton. Azért is, mert a liba még soha nem volt ennyire finom, öt-hat órás konfitálás és rövid magas fokozatos rásütés tette omlóssá és ropogóssá egyszerre. De vissza Dúzsihoz: a fehér, a rozé és a vörös közül elsősorban az első kettő iránt érdeklődök szívesen, most is velük kezdtünk. A címből látszik, inkább a Fürtike ízlett ezúttal, a szekszárdi rozémester mestere lett ennek a műfajnak is. Világos szín, nem kevés szénsav, majdhogynem habzóborként viselkedik a pohárban. Bodzás, savanyúcukorkás illat, növényi jegyek is játszanak. Karcsú test, élénk savak, a céókettő is dolgozik fáradhatatlanul, a 11-es alkohol szájban és fejben sem bánt. Szinte nem is bor ez, hanem üdítő, de hát pont az a küldetése, hogy oltsa a szomjat frissen, lendületesen. Az első pohárral behúztam egy hajtásra. 4 pont jár neki. Olyan szabály nincs, ne is legyen, hogy télen nem helyénvaló nyári bort inni. Pláne, hogy amúgy is nyár van november közepén.

A Ribera del Duero borvidékbe úgyszólván véletlenül habarodtam bele, moszkvai emberünk – aki előzőleg volt pétervári, párizsi, hongkongi és még annyiféle, hogy felsorolni sem bírom – egyszer Spanyolországba utazott rövidebb időre, megbeszéltük, hoz mindenféle Riojákat, hadd okosodjunk. Hozott is, továbbá belerakott a sorba bónusznak egy Riberát, a Pago de Carraovejas pincészettől, amely pikkpakk lenyomta a mezőnyt a maga ügyes módján. Azóta mindig felcsillan a szemem, ha onnan került borral hoz össze a szerencsém, a Vega Sicilia nem épp szemérmesen árazott termékeinek megkóstolgatását például legnagyobb élményeim között tartom számon. Ezért is örvendeztem, amikor kiderült, az elsősorban Dél-Amerikára koncentráló Wineage borkereskedés – legutóbb azt próbálták bebizonyítani, hogy a chilei Errazuriz mindent ver, a csúcsbordeaux-iakat is beleértve – a spanyol–francia tulajdonú, három országban nyomuló Bodegas y Vinedos Ortega Fournier Riberáit is felvette választékába. Az O. Fournier alig egy évtizeddel ezelőtt indult, azonnal berobbant az elitbe, argentin és chilei borai fogalomnak számítanak, egyre-másra kapják a 90 fölötti pontszámokat a szaktekintélyektől. Tökéletes szőlő, perfekt technológia, korszerű arculat, célratörő marketing, ennyi kell a sikerhez. Meg még egy kis szerencse, alighanem. A vállalkozás odaáti dolgai inkább szem előtt vannak, engem azonban első körben az ideátiak érdekeltek, az utóbbi hetekben aprólékosan végigmehettem a háromboros soron, 2004-es volt a trió összes tagja. A borokat 100 százalékban az autentikus Tinta del Pais – ismertebb nevén tempranillo – fajta levéből szűrték, fahordóban érlelték, sűrűre iskolázták. A Spiga valamivel könnyedebb, mint a másik kettő, noha benne is erdei gyümölcsök dolgoznak és mélységek örvénylenek hatpontosan. Az Alfa Spiga és a Tinta del Pais egy-két számmal nagyobb nála. Az első mondjuk másféllel, de hogy a második pontosan mennyivel, azt nem tudom megmondani. Utóbbi a pince zászlósbora, óriási remények és várakozások közepette kezdtem bontani – és roppant szomorú lettem, amikor darabokban, morzsalékosan jött ki belőle a zárás. Ilyen esetekben tízből kilencszer dugós a bor. Most nem volt az, legalábbis a tipikus jegyek nem jelentkeztek, mindazonáltal valami nem stimmelt. Harapott a sav, dörzsölt a tannin, hiába éreztem, hogy mérhetetlenül koncentrált az anyag, az úgynevezett harmóniának nem sikerült kibontakoznia. Kajla hetest akár adhatnék is neki, de valami azt súgja, maradéktalanul egészséges formában többre lenne képes. Így aztán az Alfa Spiga dolga volt, hogy kivágja a rezet. Megtette. Mély bíbor szín, szélesen hömpölygő illat, gyümölcsösség az ó- és az újvilág határán, finoman bőrös beütések, hibátlan játékosság. Nagy test, a kelleténél cseppet sem édesebb cserek, intelligens savak, érettség és lendület, sima felszín, tiszta, száraz lecsengés. Rétegzett és lendületes, hatéves kora ellenére kölyök még. Jó erős 7 pont.

Összegyűlt egy csomó minden, hírek is vannak a tarsolyban, igyekszem rendszerezni, amit kell. Elnézést, hogy magammal kezdem: csütörtök este mutatják be a Hadik kávéházban a Szépirodalmi Figyelő legújabb számát, Hamvas Béla-esszém apropóján én leszek a vendég, kérdezni fognak, próbálok válaszolni, állítólag valami bort is töltenek a poharamba suttyomban. Jöjjön, akinek van kedve és ideje. Három nagyszabású boros program is lesz ezenfelül a közeljövőben. Az első a szomszédos Bécsben, ennek a hétnek a vége felé: a Wein und Co Mondovinójára ahogy tavaly, úgy idén sem bírok elmenni, fogyasszanak helyettem is. Bordeaux most valamiért kimaradt a felhozatalból, de természetesen lesz miben elmélyülni így is. Egy héttel később, november 19-én kerül sor a Terroir Club aktuális születésnapi bulijára, izgalmas termelők izgalmas termékeinek tömkelegével, nemcsak dűlőrajongóknak kötelező. Egy napra rá a borjourosok rendeznek teljesen újszerű gálát. A szervezők azt találták ki, hogy több kategóriában kiderítik, melyek a kedves magyar emberek kedvenc borai. A jelöltek már megvannak, a nép szavazhat, itt, még néhány napig nyitva vannak az urnák, majd 20-án egy nagy és átfogó kóstolás keretében lehull a lepel a díjazottakról, árak, tudnivalók e link alatt. Ha már itt tartunk, a Magyar Bor Akadémia is nyilvánosságra hozta, kik az évbortermelője-választás jelöltjei – ezúttal engem is megkerestek első körben, Demeter Zoltán és Légli Ottó között vacilláltam, végül a hasamra ütöttem és előbbire adtam voksomat, hiába –, a lista módosult kicsit a legutóbbihoz képest, a következők közül kerül ki a győztes: Áts Károly, Dúzsi Tamás, Gálné Dignisz Éva, Légli Ottó, Vida Péter.

Már többször majdnem eljutottam a Kézműves Borok Házának a bemutatójára, de mindig közbejött valami. Hétfő este sem hiányzott sok a vis maiorhoz, ám az utolsó pillanatban rendeződtek a dolgok, előbb a 86-os buszon, majd a Budafoki úti Gold biliárdszalon különtermében találtam magamat. Minden pince minden borára időm és energiám sem volt, a kihagyottaktól elnézést kérek. Szokásom szerint csak arról mondok egy-két szót, ami kifejezetten tetszett. Szentesi József három pezsgője közül kettő pompás, a rajnai rizlingből készült magától értetődően az, a hamburgi muskotály friss üdesége dettó megsüvegelendő. Buboréktalanul is helyükön vannak a dolgok, a 2009-es Öcsi például különb, mint az elődje. Pezsgőt az Orsolya Pince is hozott, chardonnayból készítették, jólesett. Az olaszrizling még jobban, a Hetedhét nevű alapkategóriás vörös házasítás nemkülönben. A szigligeti Szatmári Pince fajtaválasztéka igazán különleges, az olaszrizling, a rózsakő, a zeusz és a vulcanus közül utóbbit kedveltem meg elsősorban, noha nem őt pozicionálták a legmagasabbra. A Tokaj Kikeletnél három 2009-es száraz bort vettem magamhoz, a Váti furmintot színesebbnek találtam, mint a Farkast, de most egyiknél és másiknál is szebben sziporkázott a végtelenül bájos Lónyai hárslevelű. Szecskő Tamás 2008-as szürkebarátjával bármikor szívesen barátkoznék hosszasan, a Scheller Birtoknál a 2006-os zöldveltelini érdemel említést feltétlenül. A Somlói Apátsági Pince 2009-esei kevésbé markánsak, mint a korábbi évjáratok tételei, savaik sem annyira áthatóak, mégis a 2008-as furmintot emelném piedesztálra, azt hiszem, az volt a nap fehérbora. A nap vörösbora meg már megint Ráspi Electus zweigeltje, amely simán hozta a nyolcpontos szintet. A 2HA Szőlőbirtok 2008-as Tabunellója és cabernet franc-ja nem kevés sikerrel igyekezett tartani vele a lépést, de egy paraszthajszállal lemaradtak. Török Csaba tulajdonos azt mondta, a 2009-es sangiovese újabb lépés lesz előre, de állítását nem tudta bizonyítani, ugyanis mire odaértünk, Palack kolléga megitta az utolsó kortyokat is. Egészségére!

Csütörtökön megint nagy borozást csaptunk a Drop Shopban, mi tagadás, ezúttal sem maradtam színjózan, újabban nem bírok magammal, ha komoly pezsgők vonzáskörzetébe kerülök. A remek Billecart-okra persze a végén került sor – rettenetesen ízlettek egyfelől, megrendítették az anyagi helyzetemet másfelől, egyszer élünk –, de addig is elfogyott egy és más. Hogy miért az a termék a címszereplő, amelyik, máris megmagyarázom. Néhány héttel ezelőtt a fenekére néztem Horváth Ráspi József Gneis nevezetű öreg tőkés kékfrankos-válogatásának, de arra jutottam, egy palack alapján nem szabad véleményt alkotnom. Biztos vagyok benne, hogy ennek a fajtának egyetlen borától sem kaptam még többet soha illatban, ízeiben azonban nem hozta azt a fantasztikus összetettséget, amelyet az előzmények alapján várnom lehetett. A mindent meghatározó mineralitás és a savak intenzitása érték, de szempont a harmónia vagy annak a viszonylagos hiánya is. Félreértés ne essék, nem buta-otromba borról beszélünk, a palack minden további nélkül kiürült, közvetlenül Sebestyén Csaba kevésbé fajsúlyos, de jól sikerült Iván-völgyije után, csak épp nem egyenesedett ki minden kérdőjel. Ezért határoztam el a vendéglátó-ipari egységben, hogy teszek még egy próbát, ha tehetek. Előbb viszont kézenfekvő módon belekóstoltunk a 2007-es válogatásba – és ez a négyezer forintos bor visszakézből lenyűgözött bennünket. Ráspis illat mésszel, ásványokkal, gyümölcsökkel, hordófűszerrel, kicsit talán mélyebben, édesebben, mint máskor. Közepesnél izmosabb test, finom tannin, okos savak, ízek kavalkádja, egyensúly. Nem óriás, de olyan jó inni, hogy nem jó abbahagyni. Mindent vitt, tartotta a lépést a Gneisszel és az egyébként dettó kvalitásos Schiefer Szapary Blaufränkisch 2007-tel is. Vaskos 7 pont. A második nekifutás után és a megtélés nehézségei ellenére úgy vélem: a Gneis is itt tart most. Ám az idő talán neki dolgozik.

Hiába a sok milliárdos beruházás, hiába a 340 hektáros birtok, Csányi Sándor bankvezér vállalkozása még sincs igazán szem előtt. Kb. tíz évvel ezelőtt, amikor a jól menő üzletember kezébe került a Villányi Borászat Rt. – Szőlő Bor Kft. korában nem kevés tarka-barka címkés merlot, zweigelt és főként különleges minősítésű félszáraz cabernet franc csurgott le a torkomon –, azt feltételeztem, az új képződménynek hatalmas hatása lesz a borvidék további fejlődésére. Még pontosabban: olyasmire számítottam, amit Sauskáék felbukkanása váltott ki később. A Csányi Pincészet azonban nem robbantott. A munka folyik, a borok egyik árkategóriában sem gyengék, az áttörés elmaradt, arculati hiányosságokat feltételezek egyebek közt. Az olcsóbb és a magasra pozicionált termékek sem képezik szóbeszéd tárgyát, hozzám közel álló körökben semmiképpen.  Privát blogomon másfél év alatt egy találatig jutott a borászat, előző életemben három éve írtam róla gonoszat, pár hónappal előbb barátságosat. Néhány hete beugrottam az Aldiba, azt hallottam, remek Danubiana-fehéreket lehet ott vásárolni olcsón, és itt az idő alapon beletettem a kosárba egy nyolcszáz forintos Csányi-házasítást is. Merlot és cabernet sauvignon 2008-ból, 13,5-es alkohollal. Szép rubinvörös szín, remek illat. Érett meggy és cseresznye, fűszerek, árnyalatnyi bőrösség, ötpontos remények. Kár, hogy ezek nem igazolódnak be maradéktalanul. Szájban túl fiatal a bor. A tannin markáns, a sav harap, összetettségre esély sincs, a gyümölcsösség nem bír kibontakozni. Ez volt az első estén, néhány korty után abbahagytam a faggatózást. Eszembe jutott ellenben, hogy valamikor az ősidőkben jártam már így egy elő-Csányival, bontáskor élvezhetetlen volt, majd néhány hétre rá meglepően jólesett. Semmit sem veszíthetek, gondoltam. És tényleg: a minap egy másik villányi pince három-négy versenyzőjét tesztelgettem, közéjük illesztettem, helytállt. Tartotta magát, mint a pinty, a nyersesség és az élesség eltűnt, közepes testű, friss ízű, tisztességes darabbá lépett elő. Két hét szellőztetést persze a legelvetemültebb szakértők sem írnak elő, egy ezer alatti termék esetében pláne nem, úgyhogy nem is tudom, mit mondjak. 4 pontot mondok, oszt kész.

Részt vettem múlt héten egy St. Andrea-borbemutatón, az ilyen eseményekről nem könnyű írni, ahhoz kevés a bor, hogy szálldosson az ember ágról ágra, ahhoz nagy a tömeg, hogy igazán el lehessen mélyülni egyik-másik pohár tartalmában. Releváns tételekkel járt amúgy a publikum kedvében Lőrincz György és becses neje, ekkor mutatták be például a nagyvilágnak a 2008-as Merengőt. Az első versenyzőről, a 2009-es Napborról lemaradtam, a másodikat, a harmadikat és a negyediket igyekeztem megismerni ügyesen. Azt feltételezem, a 2008-as Örökké stabil hétpontos bor lesz pályafutása során, a pillanatnyilag még élénk savakkal operáló 2008-as Csakegyszóval pinot noir hatosnál gyengébben ritkán fog teljesíteni, a már említett bikavér superiorból pedig bármi lehet. Első nekifutásra úgy tűnt, nem a 2003-as vagy a 2006-os érett mélysége, nem is a 2007-es kicsit pinot-s eleganciája dominálhat benne, inkább a kettő között jár félúton. Hogy sodrása van neki, az fix, de a következtetések levonásával várni kell. Akárhogy is, úgy éreztem, ennyi mondanivaló kevés, hogy önálló bejegyzéssel rukkoljak elő, ezért kibontottam a hétvégén egy 2008-as Magyalost, és ízekre szedtem. Tetszetős piros szín, volt világosabb-téglásabb kadarkája is az egerszalóki pincének. Fűszeres, gyümölcsös, meggyes-cseresznyés, nem a túlérett fajtából, frissesség játszadozik illatában, könnyedebbre hangolt cabernet franc-ok minden további nélkül eszembe juthattak róla. Közepes test, csiszolt felszín, száraz, korántsem túlbonyolított, másfelől nem is buta ízek. Elegancia, 12,5 környéki alkohol, egyensúly, tiszta, egyenes lecsengés. Az a furmintos-fehérboros karakter, amelyet korábbi évjáratokban észrevételezni véltem, nem mutatkozik. Nem kérdés, hogy bejön nekem ez az iskola. 6 pont.

Egyszer-kétszer már említettem, nagyon messze vagyok attól, hogy a szénsavas borok avatott ismerőjének mondjam magamat, ahhoz viszont egyre közelebb, hogy feltétlen hívükként tündököljek. Nem volt ez mindig így, annak ellenére sem, hogy pályafutásom elején rengeteg kék címkés Hungaria Extra Dryt fogyasztottam. A múltkori Drop Shop-olás alkalmából alaposan lenyűgözött egyik-másik Champagne, azt mindazonáltal továbbra sem vélem, hogy az alatt a szint alatt semmi sincsen, a proseccókat és a magyar termékeket is megbecsülöm, ha azt érdemlik. Egy a lényeg – tudom, bizonyos értelemben a következő állítás tisztán utal amatőrségemre –, hogy szikrázzon-sziporkázzon az ital, legyen friss és elegáns, az érleltebb, almás-füstös aromákkal egyelőre nem nagyon bírok mit kezdeni. Innen nézvést tökéletesen kielégíti szerény igényeimet a Törley Pezsgőpincészet Hungaria 55-öse. A Hungaria márkát 1955-ben hozták létre, pontosan 55 éve, ebből az alkalomból 5555 palacknyi válogatott methode transvasée-t töltöttek le, ötösök hátán ötösök. A chardonnay-ból és pinot noirból szűrt lét a szokottnál tovább érlelték palackban, és jó szárazra kalibrálták, 14 gramm cukrot tartalmaz literenként. Lendületes, barátságos illat, elsöprő barackos gyümölcsösséggel, csipetnyi élesztő matat a háttérben – már ha az eljárás ismeretében ez egyáltalán lehetséges. Közepes test, ízes korty, apró szénsavgyöngyök, vibrálnak mintaszerűen. Az üdeség utat tör magának. Előbb hosszú pezsgős, utóbb kb. négydecis fehérboros pohárban próbáltam, a második verziót ajánlom szeretettel. 6 pont.

Sebestyén Csabáról régen írtam, önálló bejegyzést még nem is kapott saját blogomon, előző életemben ehhez képest alap- és csúcsházasítását, továbbá válogatott kékfrankosát is elismertem. Az utóbbi időben nem mindig nyűgöztek le a dolgai, olykor a brettgyanú is felmerült egyik-másik tétele kóstolásakor, mígnem a minap azt mondtam, hadd nézzek szét a csúcsai közelében, hátha kisül ebből valami figyelemre méltó. A 2008-as évjáratból származó Iván-völgyi kékfrankos a fiatal szekszárdi termelő egyik magasra pozicionált tétele, öreg tőkékről szüretelte a szőlőt, kádban erjesztette, kétbarrique-nyi hordókban almasavbontotta és érlelte. Nem akarom ismételni magamat, nem elegáns, de aki rendszeresen olvas engem, tudhatja, fenntartásokkal közelítek a fajtához, az a benyomásom, hogy a belőle készült borokban nehéz összehozni a sav és a tannin egyensúlyát, ha sikerül közelíteni az ideális állapotokhoz, boldog vagyok. Amennyiben egyéni karakter is kibontakozik a pohárban, az revelációszámba megy. Finom, fűszeres-gyümölcsös illat, minden nehézkesség nélkül, dinamikus, bájos start, hasonló folytatás. Szájban nem hatalmas, de barátságos, a savak nem tengenek túl, a cserek érintésnyiek, az ízek nem nélkülözik az összetettséget. Jól eltalált arányok, a korty minimum közepes, játékos és tiszta, a lecsengésben árnyalatnyi, pont jóleső kesernye. Játszik, vibrál, ízletes. A világ, amit megmutat, mérsékelten bonyolult, de abszolút rokonszenves. Vaskos 6 pont, azzal a jelentőségteljes kiegészítéssel, hogy kb. hatból ez a bor fogyott el elsőként szombat este. Kell ennél több?

Azt sejtem, Sauska Krisztián megújult tokaji borászatának tevékenysége inkább fel fogja forgatni a világot, mint amennyire másik pincészete tette ezt Dél-Pannóniában. Kétségtelen, Villányban is új színeket vittek a magyar vörösborászatba – sokan vélik, meghonosították az újvilágot óvilági körülmények között –, ott lent azonban korántsem veszik annyira élethalál-komolyan a tradíciókat és a terroirközpontú útkeresést, mint Európa legizgalmasabb fehér-édes borvidékeinek egyikén. Miszerint Hegyalján. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, hova vezethet ez. Az is lehet, nem lesz semmiféle felfordulás, egy borból ítélni eleve balgaság lenne. Hogy egy picit visszakanyarodjak az időben: a Sauska Tokaj több tételéhez szerencsém volt a márciusi VinCe-n, akkor nem tudhattam, a készítők szándéka micsoda tulajdonképpen. Nagyszerű minták forogtak a poharamban, el voltam ragadtatva furminttól, hárstól, chardonnay-tól. Mégis meghökkenten láttam utána, hogy a Sauska-koncepció értelmében összeházasították – jelentős túlzással – a tüzet a vízzel. A 113-as küvében, a borászat első Árvay János utáni tételében furmint, hárslevelű, chardonnay és sauvignon blanc keresi a szerepét – és meg is találja minden erőfeszítés nélkül. Vannak ebben a borban tartályos és fahordós, faj- és vadélesztős tételek, de egyvalami biztosan nincs: diszharmónia. A szín világos, az illat okosan gyümölcsös, és bár a szakirodalom furmintdominanciát ígér, egyik fajtát sem könnyű a többi elé helyezni, hiába fedezhető fel mindegyikük egyik-másik tipikus sajátossága. A korty közepesen telt és osztályon felül finom, az üdeség rezzenéstelenül megállja a helyét a 14-es szesszel szemben. A jó minőségű hordó vaníliája szájban egyszer-kétszer megszólal, halkan. Csúszik, mint az istennyila, ember legyen a talpán, aki képes másnapi próba alá vetni. 6 pont lesz ez, mert a többhöz több komolyság, megfontoltság, összetettség kellene. Az majd önök megmondják, a kétezer forintos ár mellett helye van-e a jó vétel kategóriában. Ha lesz vita, ha nem, ha hiszik, ha nem: előre tudtam, ez a bor nekem be fog jönni. Beszélgessünk róla értelmesen, ha gondolják.

Elképesztő mennyiségű pocsék és felesleges kötet jelenik meg a borkönyvpiacon, nem véletlen, hogy ritkán foglalkozom ilyesmivel, pedig affinitásom is lenne hozzá. De vannak kivételek, mostanában került a boltokba Jásdi István Szerenád a szőlőben c. írása, 180 oldalon, kemény borítóval, amelyben nemcsak azt meséli el, hogyan lett belőle borosgazda túl az ötvenen – nem kis részben véletlenül –, hanem Csopak és környéke történelmében is elmerül alaposan. Akik esetleg olvasták Indexen publikált jegyzeteit, tudhatják, Jásdi jól bánik a magyar nyelvvel, és szellemileg sem a felszínt szokása karcolgatni, ajánlom tehát a Szerenádot mindenkinek szeretettel, egy jó csopaki áráért hozzáférhető, oda lehet tenni a polcra a többi négy-öt mellé, amelyeket az elmúlt években érdemes volt megvenni. És amely polcon ott kell lennie Hamvas Béla A bor filozófiája c. örökbecsűjének. Régi adósságomat törlesztettem kedves olvasóm, Pápay György biztatására, aki civilben a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. Sokszor szóba hoztam itt-ott, hogy szerintem teljesen félreértik és -magyarázzák Hamvas alapművét, amely valójában vicces-könnyed örvendezés az életnek, és nem valami szemforgató imakönyv, hogy ünnepélyes pofával kelljen idézgetni folyton. Mondtam azt is, hogy egyszer megírom, miért nekem van igazam. Persze sokáig egy betűig sem jutottam ez ügyben, mígnem a főszerkesztő hirtelen rábeszélt, kész helyzet elé álított, lapzártaidőpontot is kaptam. Nekiültem, jegyzeteltem, körmöltem, lett belőle 20 ezer karakteres esszé. Abban maradtunk, csak akkor közlöm újra itt is, ha a SZIF-en felkerül az internetes világhálóra, úgyhogy ha nem akarnak várni két hónapot forradalmi-lendületes gondolatmenetemre, vásárolják meg az újság 2010/5. számát. Egy pohár szentgyörgyhegyi mellé a betű is jól fog esni, az fix.

Kaptam a pécsi borozósoktól néhány palack bort, köztük négy vöröset, előttem eddig ismeretlen tolnai termelőktől. Megkóstoltam mindet, sajnos nem találtam rejtőzködő szupertehetségeket. Nagyjából azt kell mondanom, amit egy más alkalommal már feszegettem: jó néhány pincében a régi hordók elfelejtésével vagy amennyiben lehetséges, totális felújításával kellene kezdeni a munkát. A györkönyi Sarok Pince például hiába az ottani pincesor legismertebb termelőinek egyike – a háttérinformáció is onnan jön, ahonnan a borok érkeztek –, továbbá hiába érződik 2008-as Veterán cuvée-jén a tisztességes anyag és az igyekezet, a végeredmény nem túl biztató. Brettgyanú, kesernyés tannin, egysíkú ízek. Sebestyén József idősebb gazda Bonyhádon a népszerűbbek közül, leginkább helyben értékesít, 2009-es kékfrankosának illata friss és fűszeres, a savak azonban felborítanak mindent, egyensúly nyomokban sincs. A Fabro Pince új jelenség Pakson, egy Kovács Sándor nevű vállalkozó újított fel két egybenyitott pincét a Sárgödörben, terveik komolyak. A 2009-es Várszegi cabernet sauvignon ígéretesebbnek tűnik. Várszegi a borász neve, ha nem értettem félre semmi fontosat. Orrban korrekt, ízben dettó, vannak színei, nagyon fiatal, ebből még lehet valami. Pláne később: saját területeikről csak ezután hozzák ki az első borokat. A hőgyészi Horváth Pince családi vállalkozás, hektáraik száma nem csekély, 22-nél tartanak, a 2008-as válogatott cabernet sauvignon abszolút rendben van. Olyasmi, mint a Fabro kilencese, annyival több, amennyivel idősebb. Érettebb, komplexebb versenyző. A két cabernet legjobb pillanataiban versenyben volt az 5 pontért. Ez végül is biztató.

Korábban, futólagos kóstolások alapján is az volt a benyomásom, a 2008-as évjáratban a Szerelmi hárslevelű az összes furmintot felülmúlja Demeter Zoltán szortimentjében. Nagy dolog ez, hiszen a Tokaji borvidéken talán másodrendűnek tartják a fajtát, mindenki a nagy furmintot szeretné elkészíteni, a próbálkozások hol több, hol kevesebb sikerhez vezetnek. A hárslevelű mindeközben a háttérben szerénykedik, azzal együtt is, hogy az utóbbi időben mégis voltak okos kísérletek erényeinek kibontakoztatására. Általában azt tartják, igaz ugyan, hogy finomságban simán felveszi a versenyt a nagy testvérrel, struktúrában, mélységben, karakterben ellenben nincs sok esélye. Nos, akinek volt már szerencséje ehhez a Szerelmihez, az minden bizonnyal kénytelen volt sutba hajítani megrögzöttségeit. Világos, kristálytiszta szín, átható illat. A barackos gyümölcsösséget bájos virágosság teszi teljesebbé az első pillanatokban, utána haladéktalanul belépnek a meszes-minerális-férfias izgalmak, hogy ezek vezessenek el az acélos-áttetsző ízbeli tartalmakig. Áll a bor, mint a cövek, de úgy, hogy eszébe sem jut morózusnak lenni. Erőteljes, mégis rétegzett, iható és barátságos. Minden megvan benne. Demeter Zoltán eggyel korábbi – miszerint 2007-es – dűlőszelektált tételeiben nemegyszer soknak sejtettem a fát, amelynek itt viszont nyoma sincs. Tudható, hogy hozzájárult a részletek kiteljesedéséhez, önálló, akarnok elemként ellenben nem üti fel a fejét. Azt hiszem, nem elhamarkodott levonnom a következtetést: a 2008-asokkal jutott el Hegyalja talán legtehetségesebb termelője oda, ahová minden előzmény és minden emberi számítás szerint ideje volt eljutnia. Még soha nem kóstoltam különb hárslevelűt. Lehet, hogy kevés a 8 pont. Azért csak ennyi, mert bízom benne, hogy van még feljebb.

A Béres Szőlőbirtok nagy lendülettel indult Erdőbényén, nálam már az igen jó pontnak számított, hogy a Degenfeldnél megismert Bárdos Sarolta volt a vállalkozás első főborásza. Ráadásul a debütáns termékek máris pompásan sikerültek, a 2003-as Lőcse furmint pédául lenyűgöző volt, és ahogy később olvastam egy fontos alapvetésben, nemcsak fiatalon tarolt, évek múltán is ügyesen tartotta magát. Ám Bárdos csakhamar elment, újabb nagy dobások nem jöttek minden pillanatban, az én érdeklődésem is lanyhult. Most nincs benne annyira a cég a köztudatban, annak ellenére mondom ezt, hogy az utóbbi időben is csillapítottam a szomjamat hippermarketben vásárolt Naparannyal vagy Holdezüsttel, bejegyzés nem született négy-öt pont környéki élményeimből. Sokakkal együtt akkor kaptam fel a fejemet megint, amikor a nemzetköz 93 ponttal honorálta a 2007-es Lőcse erényeit. Az utána nem sokkal rendezett furmintfebruáron ezt is és az Omlást is megkóstoltam, a középmezőnyben zártak, ami nem megvetendő, hiszen magas volt a színvonal. A minap pedig megismerkedtem egy 2008-as Omlás rejtelmeivel, ennek köszönhető ez a poszt. Átlagsárga, tiszta szín, fajtajelleges, hordós, kicsit alkoholosan meleg illat, 14,5 fölött jár a tartalom. Kellemesen nagy korty, okos, jól csiszolt savak, eltalált struktúra. A szesz szájban is fűt, de nem bánt, diszharmóniáról szó sincs. Van valami agyagos-olajos játéka, ez is inkább rokonszenves. Egészében véve minden rendben, 6 pont bő 2000-ért.

Különleges az európai ember viszonya a zinfandelhez, a terroirbarátok számára gyakran pont ez a szőlőfajta a mumus megtestesülése, ami rosszat a kaliforniai borokról gondolni szokás, azt hozzá kötik valamiért. Kétségtelen, magam is találkoztam már egy-két példánnyal, amelyek magas alkohollal és szirupos édességgel ijesztgették az egyszeri fogyasztót, a struktúrát és a komplexitást ellenben nélkülözték. De volt olyan is, ami ízlett. A magam részéről rég levetkőztem már minden előítéletet, hiszen ahogy legutóbb a Ladera cabernet sauvignonja esetében is próbáltam fejtegetni, a Napa- vagy a Sonoma-völgyben sem csak ipari termelők kotyvasztják a mérget, találhatók ott izgalmas borászatok és területek is szép számmal. Első ránézésre úgy tűnik, az Edmeades is a kreatívak közül való, ez a cég ráadásul konkrétan a zinfandelre tett fel mindent, csak a belőle készült borokból tartanak fél tucatnyit. Vidám társaságunk a Perli Vineyard késői szüretelésű 2005-ösére vetette rá magát a már megénekelt pinot noir-sor után. A derék versenyzőnek 15 feletti szesze és némi maradékcukra is van, hadd szaladjak kissé előre: egyik sem árt neki. Mély szín, dús illat, sok-sok erdei bogyóssal, némi hordófűszerrel, melegséggel és azzal a legsúlyosabb zinfandelekre is jellemző, könnyeden gyümölcsös jeggyel, ami talán málna, vagy ha nem az, akkor valami más. Szájban krémes és hömpölygős, harapni lehet, mégsem lomha, vannak rétegei bőven. Valami extra izgalom, valami váratlan kanyar kellene, hogy a harmincdolláros szintnek egyébként bőven megfelelő magaslatokról – miszerint 7 pont – még feljebb kapaszkodjon. Maradt az üvegben egy nagy korty, két nappal később megittam. Akkor nagyon sajnáltam, hogy nincs belőle több. Ha lett volna, lehet, megkapja a nyolcast.