Albert gazda

A minapi weningeres posztban jeleztem, más is volt terítéken azon a szép hétfői estén, a második fejezet következik mostan. Kanadai borokról írtam már egyszer-kétszer-háromszor, úgy néz ki, rendben van arrafelé a színvonal, persze nyilván nem az eleve kutyaütő dolgok jutnak el hozzám elsősorban. A Road 13 nevezetű borászat az Okanagan-völgyben található, Brit-Kolumbiában, szortimentje közepesen sokszínű, a borok árazása korrekt, a címkék vidámak, a traktor miatt emlékeztetnek a Béla és Bandi-dizájnra. Beleolvastam a vállalkozás történetébe, két érdekességet is találtam, az egyik, hogy orosz emigránsok alapították – kezdetben nem a bor volt az első számú termék –, a másik, hogy magyar tulajdonosai is voltak elég hosszú ideig. 23 dolláros pinot noir került tehát a poharainkba kanadai emberünk jóvoltából, másodikként kóstoltuk, azt gondoltam, jó helyen lesz a soproni után és az oregoni előtt. 12,8-as alkohol, kimondottan világos szín, frissen-üdén gyümölcsös, elegáns, kifejezetten pinot-s illat. Szájban is könnyed és játékos, a tannin csupán érintésnyi, a savak nincsenek kevesen, élénkek, de finomak és vibrálóak, cseppet sem savanyúak, búcsúja lendületes. Nagyra nem tör, nem akarja, hogy tiszteljék, akarja ezzel szemben, hogy megigyák, fogyott elfele rendesen. A Bodri Pince Faluhely pinot-ja jutott eszembe róla. Hajszálra annyit is kap: masszív 6 pont.

Múltkor már említettem, hogy Palack kolléga szervezett egy nagy zweigeltezést, azóta megszületett az erről szóló bejegyzés az Alkeszen, meghivatkozhatom tehát. Sok extra hozzátennivalóm nincs a dolgokhoz, a leírások stimmelnek, a pontszámaim is megvannak odaát. Egy és más azért eszembe jutott még, kifejtem hamarjában. Ez a kóstoló is bizonyította, nem nagyon vannak alacsonyabb rendű fajták, a kékfrankos és a St. Laurent keresztésének elvben nem kellene megrengetnie a világot, és mégis. Sokkal többet a legnemesebb szőlőkből sem lehet kihozni annál, amit Horváth Ráspi József kihozott belőle már 2004-ben is, aztán 2006-ban és 2007-ben megint. Valamit tudnak egyébként maguk az osztrákok is, kár, hogy ezt ezúttal csak az egyik versenyző bizonyította. Érdekes volt az is, hogy már megint milyen egyértelműen megmutatták magukat a legjobbak a totális vakulás alkalmából is. Nemcsak az első körben, a visszakóstoláskor sem tudtunk semmit semmiről, csak annyit, hogy vörösborokat veszünk magunkhoz éppen. Az Electus szerepléséhez is kell fűznöm némi mikrokommentárt. Ennek a bornak hónapokkal ezelőtt kiosztottam a jól megérdemelt kilencest, és egy későbbi alkalommal is vaskos nyolcasra teljesített. Most ehhez képest jobban tetszett egy évvel idősebb verziója, a latin nevű csak a második helyet csípte el a mezőnyben. Roppant kíváncsi vagyok, hogyan fog fejlődni, remélem, itt-ott elcsíphetek majd belőle egy-két kortyot a jövőben is. Hogy az egyikre és a másikra is érdemes összedobni azt a nem kevés pénzt baráti társaságban, abban egészen biztos vagyok.

Valamiért olyan érzésem volt, hogy blogomban a kelleténél kevesebbet foglalkozom Franz Weninger balfi pincészetével. Ahogy azonban rákerestem, kiderült, ez nem igaz, három önálló bejegyzést is szenteltem neki az elmúlt másfél évben, más kérdés, ezek közül csak egynek volt maradéktalanul pozitív a végkicsengése. A sokak által roppant mód kedvelt Sopron első évjáratát nem szerettem, a merlot-ból és cabernet franc-ból összerakott korosabb házasításnak szép osztályzatot adtam ugyan, de voltak fenntartásaim, végül is csupán az aktuális fehérburgundi háza elejét nem érhette szó. Most meg terítékre került a 2007-es pinot noir. Azt hallottam fél füllel, az ifjabb Franz az utóbbi időben nem szereti a fajtát, azaz nem biztos benne, hogy jól érzi magát a Soproni borvidéken. Az említett tétel tanulmányozása alapján azt kell állítanom, nem bánnám, ha nem hagyná abba ennek a nemes szőlőnek a faggatását. A lényegre térve, az történt, hogy kanadai emberünk – aki egy ízben már hozzájárult a messzi-északi országra vonatkozó ismereteink bővítéséhez – ismét hazalátogatott, és hozott két pinot noirt, egyet Brit-Kolumbiából, egyet Oregonból. Ezek mellé került a Weninger és a néhány hónappal ezelőtt agyba-főbe dicsért Günzer Tamás-válogatás. Két poszt íródik a kóstolásból – plusz egy harmadik, ám annak a tartalma-tárgya egyelőre maradjon meglepetés. A négyboros pinot-mezőnyben a soproni a második-harmadik helyet szerezte meg nálam. Az átlagosnál árnyalattal sötétebb szín, matt is cseppet. Illata finom: nem nélkülözi a pinot fajtajelleges málnásságát-avarosságát, de e jegyeit kezdetben erőlködés nélkül felülírja a sopronias-weningeres sós ásványosság. Ízben markáns és férfias a bor, a 14-es alkohol eltűnik benne, a mineralitás határozott. Ahogy nyílik, úgy lesz egyre kerekebb, tisztább, pinot-sabb. Intelligens, kiegyensúlyozott, lendületes példány, színeknek sincs szűkében, a pannon klasszissághoz talán több komplexitás kellene. De így is nagyszerű, bármikor bontanám a következő palackot. Igen erős 6 pont.

A még nálam is sokkal fürgébb konkurencia jóvoltából a borblogoszférában mélyen jártas olvasóim már értesülhettek róla, merre jártam az elmúlt hét végén. Bodó Juditék, akik régi kedves ismerőseim, azt találták ki, kóstoljunk bele a munkába is, ne csak igyunk és írjunk bele a vakvilágba folyton. Örültem ennek nagyon, mert minden látszat ellenére szeretek dolgozni, pláne, ha nem annyira nehéz, amit csinálni kell. Eredetileg szüretre számítottunk még nyáron, amikor az ötlet megszületett, pár hónappal ezelőtt a fene sem gondolta, milyen balszerencsés lesz ez az évjárat országszerte. Így viszont nem maradt más, mint hogy szétnézzünk a Határi és a Csontos dűlőkben, szerény mustfokokat mérjünk, agresszív savú szőlőszemeket kóstoljunk, búslakodjunk, de kicsit bizakodjunk, hogy hátha jön néhány szép hét, hátha össze lehet hozni idén is egy-két izgalmas tételt. Hogy mégse torkolljon hedonisztikus lébecolásba a projekt, szombat délután palackozás következett, letöltöttünk háromszáz litert magnumokba, jólesett. Az előtte-közben-utána magunkhoz vett borok pláne jólestek. A kolléga által mélyelemzett édes borozásról késői indulásom és egy-két egyéb körülmény miatt lemaradtam, de különben sem a múltról akarnék beszámolni – abban nemrég megmerítkeztem rendesen –, hanem inkább a jelenről és a közeli jövőről. Főként, mert az a benyomásom támadt, hogy a Bott Pincének tán még soha nem volt olyan pompás évjárata szárazban-félszárazban, mint a 2009-es. Persze lehet, hogy nincs értelme a szüretek között keresni a különbségeket, sőt a dűlők között sincs, elvégre furmintilag 2005-ből a Csontos, 2006-ből a Teleki, 2007-ből megint a Csontos, 2008-ból újfent a Teleki ízlett nekem a legjobban, hogy 2009-ből végül a Határi érjen fel a csúcsra. A legjobbak mindig belekacsintottak a nyolcpontos magasságokba, ráadásul az is érdekes pluszban, hogy a legkevésbé színes Bott Pince-furmintnak eddig a 2007-es Telekit találtam, amelyet férfiasnak is neveztem egyszer, noha löszről származik a szentem. 2009-nek megint a Teleki a vesztese, tényleg kevésbé ízlett, mint a többiek. Ebből a szériából két nyolcpont-várományos versenyzőt is kiemelhetek, a Csontos és a Határi fej-fej mellett fejlődnek. Előbbi hajszállal elmarad utóbbitól, tartalmas-barátságos-komoly darab, maradékcukra bájossá teszi, ám a Határi karakteresebb, markánsabb, ott a helye a legszűkebb furmintélmezőnyben. Bodóék kivételesen néhány száz palack komplex-dinamikus hárslevelűt is letöltöttek a Határiból, ez visszakézből hozza a 7 pontot. Hegyalja legperspektivikusabb kispincéinek egyike ügyesen-okosan fejlődik, ha minden jól megy, hektáraik száma is gyarapszik kicsit a közeljövőben, a Csontosban található romos présházat is felújíthatják, az évi 10 ezres palackszámot is elérhetik. Bodó József azt mondta, akkor majd megállnak csendben, hogy utána csak a részletek finomítására koncentrálhassanak figyelmesen. Nekem határozottan úgy tűnik, már most is a helyükön vannak a dolgok.

A Berecz Stephanie és Zsolt-féle Tokaj Kikelet régi kedvencem, a borász munkássságát már disznókős korában nagyra becsültem, a családi pince bevezetését is nagy lelkesedéssel figyeltem. Ehhez képest magam sem tudom, miért esett róla kevés szó blogom szűk másfél évében. Valahogy így alakult. Néhány hónappal ezelőtt vásároltam is egy Kikelet-palackot, hogy áttörjem a hallgatás falát, de az sajnos hibás volt. A csend persze így sem volt teljes, a 2009-es szentendrei szüreti sokadalom alkalmából a nap borának neveztem ki a 2007-es Vátit, majd az idei várbeli borfesztiválon jártam csodájára az említett dűlő két borának is. Ezek nemcsak nekem ízlettek nagyon, hanem a konkurencia felkészült ínyű munkatársainak is, úgyhogy elhatároztam, kivetem rájuk a hálómat haladéktalanul. Aztán még mielőtt feleszméltem volna, szembejött velem az áldozat. Palack szomszédnál vakultunk vörösben – remek dolgokat vettünk magunkhoz, amelyekről előbb ő ír, én csak utána –, elteltünk, a legvégén úgy éreztük, búcsúzóul kéne egy vibráló fehér, ami felfrissíti fáradó elménket. A Váti furmint volt kéznél. Szép világos szín, kedves, játékos illat, rengeteg fajtajelleges nyári almával, üdeséggel. Nagyjából közepes test, könnyedség és lendület. A korty csiszolt, a savak elegánsak, a lecsengés tisztán barátságos, minden egyben, meg lehetne róla mintázni a kifinomultság szobrát. Eszébe sem jut, hogy megváltsa a világot, ezért pláne szeretem. Megkérdőjelezhetetlen 7 pont, a Kikelet eddigi legjobb száraz fehérbora. Élményként a legendás 2003-as édes szamorodni nyomába szegődött.

A Nyakas Pince hosszú évekig elsősorban sauvignon blanc-ja miatt volt érdekes, dús, nemcsak szénás-füves, déligyümölcsös jegyeket is mutató borokat készítettek ebből a fajtából, amelyek évjáratról évjáratra komoly sikereket arattak. A Nyakas-sauvignonok nem lettek rosszabbak, újabban mégis a chardonnay került előtérbe. A fejlemény pontos okát ismerjük, a 2008-as kapta meg a száz pontot egy borversenyen, nekem azonban nem nagyon tetszett, úgy éreztem, túltengenek benne a savak. A 2009-es utódról is remek hírek érkeztek, de ha senki sem szólt volna róla egy szót sem sehol, akkor is érdekelt volna. Így haladéktalanul lecsaptam egy palackjára, amikor észrevettem, hogy ezerkétszáz körül akciózza a kedvenc hipermarketem. Az már abszolút a véletlen számlájára írható, hogy múlt szombati vendégeskedésünk során két másik Nyakas-borból szaladt ki a dugó. A 2009-es Müller Thurgau hozta, amit szokott, a 2007-es rajnai rizlinget sem kellett félretolni, de az ilyen típusú termékeket inkább kedvelem fiatalabb korukban. A chardonnay-hoz visszatérve: továbbra is érthető, miért tarol az ilyesmi a gyorskóstolásokon. Kristálytiszta szín, dús, gazdag illatok, gyümölcsösen-barackosan, frissen. Teste mondjuk közepes, savai játékosak, ízeinek felfejtéséhez nem kell képzettség. A 14-es alkohol papíron soknak tűnik, de hatása nem nyomasztó. Bár meglehet, mégis ő a bűnös abban, hogy az ideálisnál kevésbé vibrál az anyag. Sikerültebb versenyző, mint legendás előde, több játékossággal hatosig juthatna, így be kell érnie 5 ponttal. Ami ennyi pénzért nyilván nem kevés.

A Danubiana Betéti Társaság másfél évtizede az ország egyik legnagyobb borászata, az is lehet, hogy konkrétan top egyes, erre vonatkozó információim nem száz százalékig megbízhatóak, a cég honlapja egyelőre hiányos. Amit tudok, az az, hogy a német tulajdonban álló, elsősorban a Tolnai és a Mátrai borvidéken tevékenykedő vállalkozás sok millió liter bort szállít Németországba. A hatalmasak közül ugyanakkor a Danubiana a legkevésbé ismert Magyarországon. A 90-es évek vége felé, vagy talán a 2000-esek elején meppróbáltak betörni a hazai piacra, ám iparkodásuk nem hozott sikert. Hátha vannak még, akik emlékeznek két sorozatukra, a Butéliára és a Medallionra, előbbi tételei az alsó, utóbbiéi a középső polcokon voltak feltalálhatók a különféle marketekben, míg ki nem koptak onnét végleg. A Gróf Károlyi sorozat tartja magát, más kérdés, ezekről sem szokás beszélni mostanában. Magam is megfeledkeztem lassanként a Danubianáról, mígnem a tavalyi Pannon Top 25-ön két fehérbora is felkerült a listára, megérdemelten, nagyon ízlettek a kapcsolódó bemutatón. Az idén az újabb évjáratú a zöldveltelini kimaradt a jóból, a chardonnay viszont duplázott. Előbbit vetettem ismeretszerző célzatú vizsgálat alá, ami magyarra fordítva annyit tesz: megittam belőle egy üveggel néhány óra alatt. Világos, tükrösen tiszta szín, barátságos illat. Kezdetben egyszerűbben savanyúcukros a vártnál, de nem kell sok idő, és kibontakozik szépen, a citrusosságon túl hozza a fajta finoman borsos, fűszeres katakterét is. Szájban könnyed, friss és játékos, savai határozottak, mégis jól fésültek, a lecsengése már-már túlontúl száraz. Jó tartású, férfias, hibátlanra csiszolt versenyző, egy árnyalattal több báj kellene, hogy a vitán felül megérdemelt 5 pontnál akár többet is kaphasson. Úgy tudom, messze ezer forint alatt adják a pincészetnél, vinotékákban, hipermarketekben sajnos sehol sem láttam.

A Vylyan nemcsak dél-pannon, országos szinten is a kedvenc pincészetem volt a 2000-es évek elején. Debreczeni Pál érdekeltsége eleve igen szép borokkal indított, majd három egymást követő évjárattal (1998, 1999, 2000) pláne elkapta a ritmust. A nem különösebben dicsérhető 1998-ból például biztosan nem készült különb vörösbor nálunk, mint a Duennium, de erre is rá tudott egy-két lapáttal az 1999-es merlot- és cabernet sauvignon-válogatás. A villányi nagyok akkoriban kezdtek nagy alkoholos, édes tanninos blockbusterekkel előhozakodni – tíz éve még intoleráns voltam az ilyesmi iránt, már nem vagyok az –, a Vylyant ellenben megsüvegelendő visszafogottság jellemezte ezen a téren. Durván leegyszerűsítve: a kisharsányiak a kaliforniai stílus helyett inkább a bordeaux-i iskolát képviselték. 2003-ban összekuszálódott a kép, elsősorban tán a meleg évjárat miatt mediterránabb hangulatú borokat tettek az asztalra ők is. Izgalmasat persze ekkor is prezentáltak: a kvalitásos-elegáns syrah sokakat elvarázsolt. Azóta viszont nem találom a Vylyan-fonalat, a Bajnokok Ligája-döntős 2006-os Duennium az egyetlen, ami igazán bejött az utóbbi időben. A 2004-esek óta rendre érzek valami kócosságot a középnagy vörösöktől felfelé, csorbul az elegancia, nem perfekt a harmónia. A 2007-es Montenuovo – cabernet franc, merlot és syrah házasítása – sem kivétel ez alól. Mélyvörös, átláthatatlan szín, sok gyümölcsös, korrekt hordós illat, de valami nem tökéletes, az árnyalatnyi animalitás nem rokonszenves. Az anyag sűrű, betölti a szájat, de a csersavak picit tapadnak. A borok világában kevésbé járatos barátommal ittuk, ő kimondottan szerette. Nyilván nem rossz bor ez tehát, mérges én sem vagyok rá, csak éppen több kifinomultságot, markánsabb színeket szeretnék, az úgynevezett fineszt hiányolom. 5 pont.

Eberhardt György egy időben közel járt ahhoz, hogy országos ismertségre tegyen szert, vagy tíz évvel ezelőtt termékei egy része bekerült a Bortársaság választékába, ám később valamiért kikoptak onnan. Nem is tudom, ez idő szerint kaphatók-e a dolgai Budapesten, 2007-es mohácsi cabernet franc-jának egy palackja a pécsi borozósok közreműködésével került el hozzám: Nem normál címkét viselt ez a példány, hanem kacifántosat, merthogy tavaly a pécsi egyetem borává választották. Elöljáróban megállapítom: jó döntést hoztak. Az Eberhardt Pince egyébként tíz hektáron gazdálkodik, 1993-ban kezdték, a szőlőt újratelepítették, fele-fele arányban fehéreznek-vörösöznek. Szétnéztem kissé az internetes világhálón, mit írnak róluk, az első találatok egyike a saját blogomra vitt, januári összefoglalóm alatt tett említést konkrétan erről a cabernet-ről a kedves olvasó, másutt meg kisebbfajta franc-tesztet sikerült nyernie az előző évjáratnak. Középmély szín, nagyon biztató illat. Epres, feketeribizlis, fűszeres és tiszta. Szájban közepesnél alig nagyobb test, finom zamatok, barátságos, egy-egy pillanatra talán picit kesernyés tannin, száraz lecsengés. Remekül iható, nehezen félbehagyható, csúszós, friss, harmonikus, kiegyensúlyozott bor. Komplexitásban nem ostromol sosem látott csúcsokat, de hát nem is muszáj mindennek hatalmasnak lennie. A 6 pont megvan, mindenki elégedett.

Végigkóstoltam a legnagyobb méretű vöröseket készítő szekszárdi pincészet 2007-es prémiumtermékeit mind egy szálig – hallani itt-ott egy kivételes kékfrankosról, amilyen évszázadonként egyszer terem, az nem volt meg –, úgy érzem, eljött az ideje a kisebbfajta összegzésnek. Először a cabernet sauvignon került sorra télen, utána a Primarius és a syrah, jött a Bartina, a Regnum, végül a Proprietors Reserve cabernet franc. Előbbi háromról beszámoltam a maguk idejében, utóbbiakról eddig nem. A Bartina társaságban került a górcső alá – ez és ez a bejegyzés született abból a remek iszákoskodásból –, és ügyesen helytállt. Karakteresebbnek, dinamikusabbnak, okosabbnak találtam, mint 2006-ost elődjét, amely pályája korai szakaszában gyengén szerepelt, igaz, bemutatkozása óta összeszedte magát annyira, hogy nemrég megdicsérhessem. A 2007-es viszont máris eléri a 7 pontot; ennek az értékelésnek mindjárt jelentősége lesz. A Regnum és a cabernet franc külön kategória. Ezekben a borokban – éppúgy, mint a cabernet sauvignonban és a Primariusban – minden benne van, amit a Takler család szeret, rajongóival egyetemben. Súlyosak, gazdagok, hömpölygősek, mélyek. Én is kedvelem őket. Meggyőződésem szerint egyelőre közvetlenül bontás után a legelsöprőbbek. A komplex gyümölcsösség és a tökéletes hordó jegyei lenyűgöző illatorgiával kedveskednek az orrnak, a korty hatalmas, az ízek tiszták, a rétegek megszámlálhatatlanok, a tanninok édesen simogatnak, az alkohol melegít, de nem bánt, savakból nem feltétlenül kell több. Ám az idő múlásával veszítenek az első pillanatok frissességéből. Mindkettőről azt sejtettem az első pohár közben, hogy a kilencesért is versenyben lehetnek. Órákkal később lehiggadtam. Szó sincs arról, hogy kiüresedtek volna, de a sokból eltűnt egy kevés. Említettem már: mióta a 2003-as Primariust elkaptam a csúcson, nem vonok le következtetéseket a fejlődőképességről abból, hogyan viselkedik egy Takler többórás vagy néhány napos szellőztetés után. Ellenkezőleg: arra számítok, okos tárolás esetén szebbek lesznek ezek. Egy darabig mindenképpen – hogy megmondjam, meddig, ahhoz kevés a tapasztalat. Magyarán: biztos vagyok benne, hogy ezek a 2007-esek egyelőre felfelé mennek. A Regnum és a franc is 7 pontot kap most, de másmilyet, mint a Bartina, ha értik, mire gondolok. Hátha lesz majd szerencsém hozzájuk nyolcpontos korukban is. Addig is azt állítom: 2010-es állás szerint a lendületes-szórakoztató syrah reserve a legszebb 2007-es Takler-csúcsbor. Ám ez az állapot még simán megváltozhat.

Az etyeki boros-evős fesztiválokról írtam már himnuszt is, sok újat mondani nem tudok, azonnal a lényegre térek tehát. Mint tudjuk, a tavasz a Pincefesztiválé, az ősz a Kezes-lábosé, utóbbi esedékes ezen a hétvégén, miszerint szombaton és vasárnap. Ez a nyolcadik ilyen a sorban, és lesz megint minden, ami lenni szokott, lábosfelvonulástól főzőversenyen és veteránautó-parádén át borászok–politikusok futballmeccsig. És a gyerekprogramokról meg a kultúráról még nem is beszéltünk. Bennünket persze a bor érdekel elsősorban, úgyhogy örömmel vegyes elégedettséggel tudatjuk: a helyi kedvenceink nyitott pincéin túl felbukkan országos líblingjeink komoly hányada. A teljes lista itt van, néhány nevet kiragadok belőle kedvcsinálásképpen: Bott Frigyes, Bott Pince, Demeter Zoltán, Dúzsi Tamás, Karner Gábor, Losonci Bálint, Miklós Csaba, Orsolya Pince, Ráspi Borászat, Szecskő Tamás, Tiffán Pince, Tokaj Kikelet, Tokaj Nobilis – tényleg jó szívvel fel lehetett volna sorolnom az összeset. Talán emlékeznek, talán nem, májusban a november végi típusú, tízfokos, kitartóan esős időjárás szétverte a programokat és a borbarátokat. A meteorológiai előrejelzéseket nézve nincs más hátra, mint bizakodni, hogy fél éven belül kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet.

Biztos lesz, aki ezen a kákán is megtalálja a csomót, nekem azonban első ránézésre bejön azoknak a boroknak a listája, amelyeket jövőre, a magyar EU-elnökség idején kóstolhatnak majd a mindenféle uniós politikusok. Nem tudom, szokás-e ez, vagy egyedi akció, mindenesetre azt találták ki a magyarok, hogy a ránk eső hat hónapra összeválogatnak egy olyan sort, amelyet érdemes kivinni és felszolgálni a különböző eseményeken. Ha jól tudom, a tizenegy tételt hétfőn szelektálták – a tesztelésen kibicként nekem is részt kellett volna vennem, de lecsapott rám a takonykór –, hogy pontosan kik, nem tudom, annyi biztos, hogy Gál Helga a projekt fősommelier-je. A kiválasztottakat az MTI tudósítása szerint ma már be is mutatták a belga fővárosban: "Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter kedden mutatta be az uniós illetékeseknek a magyar kínálatot, amelyet a brüsszeli hivatalos találkozók idején javasolnak az asztalra helyezni." A hírügynökségi jelentésben az van, "hogy miközben a Magyarországon rendezendő, a tervek szerint mintegy 250 eseményen kizárólag magyar borokat szolgálnak fel, a brüsszeli találkozókon az italok mintegy fele származhat a magyar pincékből. Ez is jelentős mennyiség lesz, hiszen az ilyen típusú rendezvényeken félévente négy-ötezer palack bor fogy el." Ez is jól hangzik, meg talán hírverésnek sem rossz az egész. A sorban két pezsgő van, három száraz és két édes fehér, továbbá négy vörös, úgy tűnik, figyeltek arra, hogy sok borvidék és szőlőfajta beússzon a képbe, kár, hogy Somló és Szekszárd, illetve az olaszrizling például kimaradt. A tudósítónak persze eszébe sem jutott, hogy egy bor nevéhez az évjárata is hozzátartozik, egyenes ági informácót meg sajnos nem kaptam még, nem baj. Azt, hogy a György Villa Louis Francois pezsgő micsoda, csak sejtem, hasonlóképp vagyok a Garamvári Vencel-féle Chateau Vincent Blanc Fleurjével. Bussay László rajnai rizlingje biztosan finom, a St. Andrea Örökkéje dettó, a Királyudvar Secje évjárattól függetlenül extraklasszis. Gál Tiborék aktuális kadarkájához még nem volt szerencsém, fenem rá a fogamat, Weningerék soproni kékfrankosának rengeteg rajongója van, a Gróf Buttler bikavérének dettó, a Bock Cuvée-t a laikusoknak sem kell bemutatni. A Degenfeld Andantéját épp az imént emeltem egekbe, a Királyudvar-érdekeltség Zempén Hegyhát aszújának minőségére garancia a termelő neve. Kövezzenek meg, de nagyjából elégedett vagyok.

Elkerült hozzám egy csomó különféle palack Szászi Endre szortimentjéből, iszogatom a tartalmakat néhány hete, előbb az egyik kerül sorra, aztán a másik, majd a harmadik és így tovább. A vitatott árképzésű rozéval kezdtem – kéknyelűs bejegyzésem alatt polemizáltak azon kedves kommentezőim, hogy kerülhet ilyen bor sokkal többe kétezer forintnál –, utána két vörös következett, majd vissza kellett kanyarodnom a fehérekhez, hogy újabb poszt szülessen erről az egyre meggyőzőbb teljesítményt nyújtó termelőről. A rózsakő fogyasztása óta az motoszkál a fejemben, hogy Szászi nagyon elkaphatta a fonalat a 2009-es évjáratban. De menjünk sorjában. Az ásványos, késői szüretes karakterű, egynémely illat- és ízjegyeiben erősített borokra emlékeztető – 14,5 volt az alkoholja – rozéval nem volt könnyű megbarátkoznom, noha szeretem azt gondolni, hogy nyitott vagyok az extremitásokra. Elsőre nem is fogyott el, teltek-múltak a napok, meg-megnéztem, nem változott semmit – én viszont megszerettem azokat a tulajdonságait, amelyekkel eleinte nem rokonszenveztem. Nem kevesebb, mint 5 pont. A 2008-as pinot noir nem hengerelt le (maximum 4 pont), a Legenda cabernet sauvignon többet ígért és adott. Nem erdei gyümölcsöket és hömpölygést, hanem fűszereket és mineralitást. Komplexitásból, színekből mégis több kellett volna, hogy a 6 pontos szint fölé emelkedjen. A 2009-es Szászi-fehéreknek az ilyesmi csekély tapasztalataim alapján nem okoz gondot. Értő barátaim közül többen mondják, a kéknyelű nem szofisztikált szőlő, ha már, akkor a rózsakő többre képes. A megállapítás első felével szívesen vitázom bármikor, a második fele akár stimmelhet is. A fajtát az ötvenes években nemesítették, összehozták a kéknyelűt beporzójával, a budai zölddel. Etalonborok nem nagyon vannak belőle. Kóstoltam ilyet a Kál-Vintól és a Varga Pincészettől, előbbi és utóbbi egy-egy korábbi évjáratú tétele kicsit sem győzött meg, nemrég a 2009-es Aranymetszés ígéretesnek, ötpont-várományosnak tűnt. Most a szigligeti-szentgyörgyhegyi-badacsonyi mester odacsapott ügyesen. Világos szín, végtelenül tiszta, virágos-gyümölcsös, ásványos illat, minden nehézkesség nélkül. Gyönyörű savak, finom, játékos ízek, áttetsző frissesség, perfekt struktúra. Teste közepes, nem is kell több, a lendület és a vibrálás rovására menne. Ugyanabba az iskolába járt, ahova a kilences kéknyelű, karakterükben is hasonlítanak, a rózsakő talán egy árnyalattal rétegzettebb. Éppen az a fehérbor, amelyet életem e szakaszában a legjobban kedvelek. Bárhol, bármikor, bármennyit. 7 pont.

Jásdi István munkássának a megítélése meglehetősen változatos, ez alatt az Alkesz-poszt alatt például mellette és ellene is sokan érveltek. Az imént linkelt bejegyzés tapasztalt szerzőjét általában keserves benyomások érik, engem pedig szinte mindig kedvezőek, amire aligha elégséges magyarázat, hogy nagy a különbség az értékrendünkben. Hogy viszont mi a magyarázat, azt nem tudom. Amit tudok, az csupán annyi, hogy az utóbbi években nem kevés Jásdi-bor csúszott le a torkomon, ehhez képest nem emlékszem olyan palackra, amely tartalmának a lefolyóban kellett volna végeznie dicstelenül. A vonatkozó polémia hatására mindenesetre úgy döntöttem, megszabadulok aktuális készletem egy részétől, hadd lássam, mi van a remekbe szabott és sokszor megénekelt 2008-as Siralomvágón túl. Azazhogy innen. Ennek jegyében először is a 2008-as chardonnay–pinot blanc-nak hágtam a nyakára, enyhén pirkadt színnel kezdett, utána kissé direkt savat és könnyed, rokonszenves ízeket prezentált, egészséges 4 pontot kapott. Második nekifutásra a dettó 2008-as csopaki rizlingből szaladt ki a dugó, vastagon-dúsan fajtajelleges illata azonnal meggyőzött, a telt, gömbölyű korty fokozta elégedettségemet, ez a bor még közelebb került az ötöshöz, de végül nem érte el. Ne feledjük azonban, hogy alapkategóriás, ezerháromszáz forintos tételekről beszélgettünk eddig. A Lőczedombi – harmadszor is 2008-ból – más tészta. A két dűlőválogatott olaszrizling közül nemcsak a presztízse kisebb ennek, az ára is jóval szerényebb, nem véletlenül, hiszen kevesebbet is tud. Kevesebbet, nem nem keveset. Világos szín, nevezzük szalmasárgának, finom, tiszta illat. Virágokkal, visszafogott ásványossággal. Közepes test, élénk, okosan iskolázott savak, megint fajtajelleges zamatok, de sokkal moderáltabban, letisztultabban, mint a sima csopakiban. Zamatos, kiegyensúlyott, lecsengésében friss és üde. Ez a bor bizony szép. Nem nagy, nem lehengerlően komplex, de kifejezetten elegáns. 6 pont. Rendben vannak ezek a nyolcasok.

A Wunderlich Pincészet az utóbbi években az érdeklődés homlokterén kívülre szorult, a kemény mag nem nagyon foglalkozik sikereivel-kudarcaival. Nem tudom pontosan, miért alakult így. 2000 környékén a névadó Wunderlich Alajos sztár volt, nem annyira borainak köszönhetően, hanem mint jelenség, mint a villányi borvidék emblematikus figurája, a maga joviális-barátságos természetével, kakaspörköltjével, a borozásokat – nem ám kóstolásokat – lezáró vidám pálinkázásokkal. A nagypénzű befektető színre lépésével minden megváltozott, hatalmas látványpince épült, a szortiment szerteágazott, a korábban igen személyes dolgok valahogy személytelenebbek lettek. Én meg azon kaptam magamat, hogy nem tudom, hol tart éppen a pincészet. Mások is így vannak ezzel: ha az Alkeszen rákeresünk a Wunderlichre, azt tapasztaljuk, inkább csak hírek vannak, a borokról szóló bejegyzések ritkábbak, mint a fehér hüllő. Pedig az itthon és külföldön is besepert díjakról szóló tudósítások azt valószínűsítik, lenne miben elmélyedni. Ami engem illet, utoljára a 2003-a Viktóriát méltattam, azt kétszer is, azóta sehol semmi. Ezért is csaptam le az Intersparban ezer körül akciózott címszereplőre, hogy ráadásul két legyet egy csapásra jelleggel portugieseres csonkasorozatomat is újraindítsam. Középmély szín, finom illat. Sok gyümölccsel, fajtajelleges fűszerességgel, istállószag nélkül. Eddig ígéretes, de az ígéretek csak részben váltódnak valóra. Az ízek is tiszták, de nem elég barátságosak, színesek. A gyümölcsök nem hiányoznak, ám a tannin kevés, a sav meg sok, és nem szép-játékos annyira, hogy kedvessé, jól ihatóvá váljék az anyag. Ez így kevés, hogy megdicsérjem, de elég, hogy ne legyek rá dühös, ami a számok nyelvére fordítva annyi, mint 3 pont. Meg kéne vizsgálni akkor valami komolyat is.