Albert gazda

Pillanatokon belül 40 évesek leszünk, mondta V. Prof egy 90-es évek eleji estén, és nem tévedett. XI. kerületi, Irinyi utcai, egyszobás albérletünk konyhája nagy volt, elfértünk többen, ott borozgattunk rendszerint. Általában egri bikavért ittunk, bennünket valamiért nem érdekelt, hogy a márkának nem igazán egészséges a presztízse. 1992 környékén beköszöntött a száraz korszak, a debrői hárslevelű, amely kicsivel korábban, a Fiumei –azelőtt Mező Imre – úton még jól csúszott, ekkor már nem számított kívánatosnak. Hamar kiderült, hogy a Hungarovin bikája sokkal, de sokkal jobb, bársonyosabb, harmonikusabb, mint az Egerviné, utóbbit mindig elrontotta a savanykás lecsengés. A témához tartozik szőrmentén: egyszer egy egri kocsmában hozzértő módjára rákérdeztem, száraz-e a bikavér, lenéző félmosollyal válaszolta a pincér, az bizony mindig az. Pedig nem is. Gál Tibor mesélte: a Szépasszonyvölgyben édes gyümölcsborféleséget töltöttek poharaikba egyszer, és a felhördülésre, mi az ördög ez, büszkén-magabiztosan állították, ilyen volt az évjárat. A Hungarovin-bikavérrel ilyen gond nem volt, csúszott, hatott, nem került sokba, fogyott tucatszám. Úgy emlékszem, a 88-as és a 89-es volt az igazi. Nézegettem a Budai Skála szupermarketjében komolyabb palackokat is, mindenekelőtt a villányi Szőlő-Bor Kft. félszáraz cabernet franc-ját, a szőlőszedő menyecskével a címkén, de két bikavérnyit csak sátoros ünnepekkor perkáltam le érte. Hiába volt azonban rendben az egri, annyira mégsem nyűgözött le, hogy a villámgyorsan színesedő paletta hatására apránként ne álljunk át a sörökre: a csehek mellé jött a Guinness és a Kilkenny, a Plochinger és a Lauterbacher, árulók lettünk egy időre. 95–96 környékén aztán beköszöntött az újabb boros korszak, amely alighanem addig tart, míg meg nem halunk. Nem akarok a következő fejezetek elébe szaladni, de kicsit muszáj: a minden irónia nélkül meghatározó első vörösök közt három bikavér is volt: Thummerer Vilmos 1993-asa, valamint Gál Tibor 1994-es és 1995-öse. Különösen a 94-es Gálra emlékszem kristálytisztán. Az elsőt 1200 forintért vettem Malatinszky Csaba Hild téri boltjában, a Vinum Rhea – rémlik, Takács Hollóvár Lajos vállalkozása volt ez – forgalmazta, és nagyon-nagyon bejött. A Borkalauzban 80 pontot, négy csillagot kapott, de mi többet adtunk neki. Hiszen többet is érdemelt.

Akkor most megint elmesélem a történetet, amit már többször is elmeséltem, elnézést azoktól, akik emlékeznek rá, és jön ki a könyökükön esetleg. Néhány évvel ezelőtt meglátogattam a Somlón Györgykovács Imrét – azóta nem jártam nála, ideje lenne menni megint –, kóstolgattunk, bontottunk mindenből, ketten voltunk, féldecik fogytak a palackokból. Mondta a termelő, vigyem őket magammal, iszogassak apránként. Valamiért úgy alakult, hogy sokáig nem nyúltam hozzájuk, álltak a konyhában, az ablak alatt, elárvultan várták a sorsukat. Egy hónap biztosan eltelt, talán kettő is, mire sorra kerültek. Álltak, mint a cövek, különbek voltak, mint valaha. Vertikálisan vizsgálgatott Györgykovács-hárslevelűket a szomszéd néhány hete, együtt mentünk később Mádra, a Szent Tamáshoz, kiderült közben, mindegyikből elmentett egy-egy kis üveggel. Felcsillant a szemem, mi lenne, ha együtt néznénk meg, hol tartanak a tételek, kérdeztem. Szó szót, terv tervet követett, kedd este összeültünk. A módszer egyébként az, hogy a frissen bontott üveg tartalmának egy részével színültig töltődik a háromdecis ásványvizes, és megy vissza a borhűtőbe, nem darabon tartatik tehát. Nem rossz, ha lenne borhűtőm, csinálnám magam is. A tárgyra térve: meg nem lepődhettem e hárslevelűk kortalanságán, egyrészt az ismertetett előzmények, másrészt a fentebb linkelt bejegyzés tartalma miatt sem. De mégis. Különösen a színek varázsoltak el visszakézből. Az 1997-es is olyan fiatalosan halványsárgán, itt-ott zöldesen, tükrösen csillogott a pohárban, ami kétévesnek is becsületére válna. A 2009-esben a kétezerkilencességet – melegség, szélesség, hömpölygés – szerettem nagyon, a 2007-esben a frissességet, a remekül vibráló savakat, a 2006-osban a harmonikus gyümölcsösséget, az egyensúlyt. A címszereplő minden tekintetben fiatalabbnak tűnt, mint a 2005-ös, érettsége ellenére úgy éreztük, nemhogy lefelé nem megy, pályája csúcsát sem érte el. A 2008-as és a 2005-ös kevésbé tetszett, mint a megdicsértek. Illatban utóbbi is összeállt klasszul, de a savak fanyarkodtak kicsit, előbbi teljesíményét meg disszonáns parfümösség rontotta le. Ebből a sorból tanítani lehetett volna az évjáratok közötti különbségeket, állapítottuk meg. Négyszer 6 pontot (közte három igen erőset, 88-89 környékit: a kilencesnek, a hetesnek és a hatosnak), egyszer 5 pontot (a 2005-ösnek) és egyszer 4 pontot (a 2008-asnak) osztottam ki. Somló – az Somló. Györgykovács meg Györgykovács.

Pálinkás János nevét a tavalyi áprilisi egerszalóki olaszrizling-bajnokság óta ismerem, az abasári termelő 2008-asa beférkőzött ott a féltucatnyi aranyérmes közé, 90 pontot osztottam ki neki magam is. Kiderült akkor, hogy elsősorban oltványozással foglalkozik a család, a bor szinte mellesleg készül. Kedves olvasóim egyike azt írta a vonatkozó bejegyzés alatt, hogy a címszereplőt etalonként, élete legszebb olaszaként emlegette hozzáértő ismerőse. Kíváncsiságom az egekbe hágott, de különböző okok miatt nem elégült ki ripszropsz. Aztán apránként lelohadt, így megy ez, ha mindig újabb és újabb impulzusok érik az embert. Mígnem a Csernyik István-féle akció keretében sok egyéb közt elkerült hozzám egy palack ebből a Pálinkásból, nagy örömmel üdvözöltük egymást. Fehér, visszaváltható üveg, dizájntalan címke, kurta, préselt dugó. Viszonylag mély szín. Az előzmények nélkül itt abba is hagyhattam volna. Vagy leeshettem volna a székről az első illatszippantás után. Finom gyümölcsök, szélesen, fűszerek, kis mézesség. Minden porcikájában érett szőlő vibrál benne, a botritisz olykor szúrós direktsége nélkül. Testben közepesnél nagyobb, zamatoknak nincs híján. Savai viszont kicsit kevesen vannak a 15-ös alkoholhoz, befűt a szesz, megbillenti a végén. Száraz szamorodninak is elmenne simán. Paradoxon: nem hiszem, hogy lefelé tartana már, mégis úgy érzem, egy évvel ezelőtt többet kapott volna erős 5 pontnál. Ám amennyiben ezt is ezer alatt adják, elképesztően jó vétel.

Boroztunk egy egészségeset szombaton, a vége felé előkerült a toszkán Le Fonti IGT-je, a Fontissimo, majd mellé az Ikon 2007-es Evangelista cabernet franc-ja, mindkettő szépen teljesített, és bár verseny nem volt, nálam egyértelműen utóbbi aratta le a babérok javát. A Konyári János-féle borról kb. két éve írtam már egyszer, megdicsértem, mások koránt sem szerették annyira. Azóta nemrég rácsodálkoztam, milyen klasszul fejlődik, most pedig a létező legjobb formában van. Gyümölcsössége megérett, fűszeres és komplex is, illatban, ízben egyaránt, harmonikus, tiszta, zamatos, hibátlanra faragott vörösbor, pályafutása csúcsán, visszakézből hozza a 7 pontot. Annyira bejött, hogy valami hasonlóra vágytam vasárnap, nem is tudtam, mihez nyúljak, bontottam egyet, még egyet, mígnem eszembe jutott, van egy palack cabernet-m a szabadkai DiBonis pincészettől. Bóni László vállalkozása borban és pálinkában is nagy lendülettel nyomul, hazánkban is sokan ismerik, egyebek közt a budavári borfesztiváloknak és a márciusi VinCéknek köszönhetően. Megmondom, ahogy van, nekem eddig egy rendezvényen sem volt szerencsém DiBonis-termékekhez, elkerültük egymást, ezzel szemben egy barátomtól korábban kaptam egy rozét, csakhogy az történetesen harmadik életévét taposta, nem is volt a helyzet magaslatán. A címszereplő cabernet-vel szemben ilyen kifogásokat nem támaszthattam. Mély szín, lilás-feketés reflexeket is villant. Illatban meleg karakterű, az erdei gyümölcsökön túl kávét és csokoládét is mutat, kiváló minőségű hordók sorakozhatnak a pincében. Jó test, finom tannin, csiszolt felszín, száraz, gazdag lecsengés. Izgalmakat és kanyarokat mértékkel kínál, középkategóriás újvilági borokra emlékeztet. Mestermunka a maga nemében, szűken, de eléri a 6 pontot. A várakozások bejöttek, azt kaptam, amit kapni szerettem volna. Az Ikon bizonyára többet tud, de a Délvidékre is oda kell figyelni, ebben a műfajban is.

Az olcsóbor-vadászat és -ivászat folytatódik, a Bortársaság-féle másfél literes, ezeröt alatt kapható házi fehér semmivel sem kevésbé jó találat, mint mondjuk a Cimarosa chardonnay-ja vagy a Szent István Korona irsai olivérje. Ha nem tévedek, a Béla és Bandi néven is ismert Fodor testvérek temékének ez már az ötödik évjárata, és szokás szerint tartja a szintet ügyesen. Nem tudom, miből készült – olaszrizlinget feltétlenül gyanítok az összetevők között –, de nem is fontos ez. A lényeg, hogy szép a színe, friss és gyümölcsös az illata, kerek a korty, üdít és lelkesít minden tekintetben. Ráadásul mentes minden túlzástól, se széna, se bodza, se pacsuli. A kétezertízes évjáratra általában jellemző éles savak sem élesek annyira, hogy fájjanak, össze van rakva a bor hibátlanul. Nyilván fröccsnek is megfelel – egyik-másik ismert szórakozóhelyen éppen belőle csinálják a hosszúlépést meg a viceházmestert, helyesen –, de nekünk szóda nélkül is jólesett a teraszon. Kicsit ágaskodnia kell az 5 ponthoz. A másfél literesek kultúrája örvendetesen bontakozik kifele, az utóbbi időben olyan kocsmákban, büfékben, halsütőkben is látni ezt és/vagy társait-konkurenseit, amilyenekben tán még egy-két éve sem merült fel, hogy előremutató dolog tisztességes bort tartani. Mi ez, ha nem fejlődés?

Az nagyon jó dolog, hogy Hegyalján szépen gyarapszik azoknak a pincéknek a száma, amelyeket más műfajokban megkeresett pénzből hoznak létre és működtetnek tulajdonosaik. Néhány ilyenről volt már szó blogomon, Barta Károlyétól Vissy Lászlóéig. A mádi Szent Tamás Pincészet is ebbe a sorba illik, a legújabbak egyikét tisztelhetjük benne. A vállalkozás egyik borásza ifj. Szepsy István, a másik – ez év januárjától – Balassa István, tehetséges fiatalokra bízták a lényeget a tulajdonosok. A Szent Tamás nem kizárólag a Szent Tamás-dűlőre támaszkodik, vannak területek a Nyulászóban, a Perczében, a Danczkában és másutt, nem sorolom fel mindet, alapos a honlap ezen a téren is. A szőlők általában korosak, a 60-70-es években telepítették őket, jó részüket kemény munkával kell(ett) rendbe szedni. A kétszáz éves pince és a hozzá tartozó ház a Battyhány utcában található, igényesen, okosan újították fel, színvonalasan néz ki. Épp épül a leendő feldolgozó, Mád kapujában vásároltak meg egy elhanyagolt objektumot, gőzerővel dolgoznak rajta a dolgozók. Úgy tűnik tehát, a feltételek adottak, már csak kiváló borok kellenek, hogy teljes legyen a kép. Az első Szent Tamás-évjárat a nagyon meleg 2009-es volt, a második a hűvös-csapadékos 2010-es, lengett az inga. Előbb a hordósakat néztük meg a pincében. Ásványosak, acélosak, tiszták – és meglehetősen savasak, 7-8 egység körüliek az adatok. A Nyulászó hárslevelűjét voltaképpen birtokbornak szánják, annak egészen remek, ám a Percze, de különösen a Szent Tamás furmintja többet tud nála. A borászok jelen állás szerint ettől a két dűlőtől remélnek kimagasló teljesítményt – a 2009-esek alapján is vélhető, hogy joggal. A tízeseket július-augusztusban töltik, a kilencesek tavaly májusban kerültek palackba, remek formába lendültek. Nekem nagyon bejöttek: mélyek, összetettek, zamatosak, meleg karakterűek. A Perczének és a Szent Tamásnak minden bizonnyal tudnia kell a 7 pontot nem helyszíni körülmények közt is, utóbbinak különösen. A pincészet pezsgőt is készít, Szentesi József közreműködésével, a csontszáraz kilences kísérlet ígéretes. Az első édes bort Mád irányítószámáról nevezték el, a 3909-es furmint is rendben van, bár kicsit megbújik a nagy szárazak árnyékában. Lesz szamorodni és aszú is, ezek értelemszerűen hordóban várják a sorsukat csendesen, majd meglátjuk, mire viszik. És van a tarsolyban még egy roppant izgalmas terv. E szerint minél több minőségi szőlőt termelő gazda integrálásával elkészítenék a mádi bort, komoly minőségben, évről évre nagyobb és nagyobb mennyiségben, olcsón, Szepsy szavaival rozéáron. Hogy vigye a város hírét messzire. Kezdetnek ez egyáltalán nem kevés.

Nem igazság, hogy akkor írok a szekszárdi Heimann Pince viognier-járól, amikor kevébé jó, mint máskor, de muszáj elővennem górcsövemet ez ügyben is. A Rhone-vidéki szőlő Gál Tibornak köszönhetően jutott el Magyarországra, a kiváló egri termelő a syrah-hoz hasonlóan Cote Rotie fehér fajtájában is komoly fantáziát látott. A viognier karrierje azonban eddig kevésbé látványos. Tudunk egy-két klassz tételről, az igaz, másfelől viszont még a tekintetben sem tisztult ki teljesen a kép, hogy milyennek kellene lennie ennek a bornak. Kóstoltam néhány franciát, melyek alapján azt feltételezem, a viognier legtartalmasabb formájában sem nélkülözi a könnyed eleganciát, amit hosszabb-alaposabb fahordós érleléssel nemigen tudhatnának prezentálni. Heimannék is Gál tanácsára telepítettek belőle, hogy ők is úgy gondolják-e, ahogy én, azt nem tudom, de amondó vagyok, jól tették. Nekem általában nagy kedvencem ez a szekszárdi, amely mellesleg a legfajtajellegesebb a környéken. 2010 sajátosságainak ecsetelését nem kezdem újra, maradjunk annyiban, a Heimann-viognier sem úszta meg olcsón. Illata tökéletes, gyönyörűen hozza a cukorkás-medvecukros, kicsit talán gyógynövényes karaktert. Testben ugyanakkor meglehetősen karcsú, és bár ízei tiszták, egyenesek, sőt frissessége is figyelemre méltó, a savak butítják, átveszik a hatalmat a végén. Megijedni nem kell tőle, jó kis bor ez így is, csak közel sem annyira, amennyire pl. a 2007-es simán hatpontos volt fénykorában. 4 pont.

A Walterek nem sírnak – írtam majdnem három évvel ezelőtt, szerették azt a szöveget a kedves olvasók. A pécsváradi Walter Gyula azóta sem került sokkal közelebb a fősodorhoz, talán azért is, mert tényleg nagyobb élmény helyben, ráadásul a társaságában kóstolni a dolgait, mint távol onnan, másmilyen körülmények között. A hétvégén azonban átválogattam a borkészletemet, és ért egy-két meglepetés, felbukkant pár tétel a mélyből, amelyekről azt hittem, régesrég a nyakukra hágtam. Volt köztük két 2006-os Walter is, egy Benyovszky nevezetű házasítás és egy cirfandli. Csak kicsit tartottam attól, mivé fejlődtek a hosszú szekrényes érlelés alatt, ismereteim alapján nem jósoltam volna nekik korai halált. Igazam lett, legalábbis részben. A Benyovszkynak nem használt a nem kimagasló minőségű dugó, az tett hozzá az illatához egy árnyatot, ami nélkül jobban jártunk volna. A cirfandlival ezzel szemben nem tudott mit kezdeni a zárás, esélytelennek bizonyult vele szemben. Korához képest kimondottan világos, fiatalos szín, zöldes reflexeket is mutat még. Oxidációra utaló jeleknek orrban nyoma sincs, mézesség és palackbuké már érzékelhető, gyümölcsössége még koránt sem aszaltas. Szájban nagyjából közepes test, tiszta, egyenes, telt ízek-zamatok, a 14 feletti alkohol melegít, de nem éget, lecsengésében is lendületes. Nem világmegváltó bor, nem is annak készült. Egy egyszerű, ezer alatti fehér, amely lassan ötéves lesz, felért a csúcsra, és még vannak tartalékai. 5 pont.

Okosan alakulnak a dolgok a Mátrai borvidéken. A tőkéstársak évek óta benne vannak a köztudat közepében, és nincsenek egyedül, új nevek bukkannak fel egyre-másra. Ez akkor is látszott többek között, amikor tavaly novemberi budapesti bemutatójukra elhozták barátaikat, akik mindegyike remek borokkal örvendeztette meg a publikumot. Nemrég megkeresett engem a gyöngyöstarjáni Csernyik István, azzal, van még jó néhány termelő arrafelé, akik talán az út elején járnak, viszont igyekeznek erősen, és szeretnék, ha megkóstolnám a dolgaikat, összeszedne ezt-azt. Megköszöntem a bizalmat, mondtam, állok a feladat elébe. Kartonnyi válogatásra számítottam, jóval többet kaptam, nekiláttam. Nem igazán tudtam eldönteni, az a helyes, ha a szervezővel kezdek, vagy éppen ellenkezőleg, végül lett, ahogy lett. Csernyikék öt-hat hektáron gazdálkodnak, fajtaválasztékuk a vidékre jellemzőnek mondható, a pince honlapja és blogja céltudatosságról és elhivatottságról árulkodik. Három tételt néztem meg péntek este, a késői szüretelésű zenitből készült Bércre máskor kerül sor. A bejegyzéshez ennyi is elég volt. Már a címszereplő kékfrankos rozé elég lett volna. Ha nem mostanában kerül poharamba a provence-i, azt mondhatnám, évek óta nem ittam ilyen jó rozét, mint ez a kétezertízes. Szép rózsaszín, finoman gyümölcsös illat, agresszivitás és túlzások nélkül. Közel közepes test, tökéletes savak, kedves, mégis határozott zamatok, száraz, tiszta, üdítően friss-tartalmas lecsengés. Minden a helyén, mestermunka. A 2008-as szürkebarát dúsabb, komplexebb bornak készült, de kevésbé szerettem. Illata fajtajelleges, szájban sem szegényes, mégsem áll össze makulátlanul a kép. Valami könnyed elegancia hiányzik. Ami ellenben a 2009-es cabernet sauvignonban megvan. Pompás rubinszín, egyenes, gyümölcsös-fűszeres-cabernet-s illat. Északiasan jó tartású, hűvös karakterű, egyúttal érett-dinamikus ízvilág. Ahogy a rozét, ezt is jó inni is, nemcsak kóstolgatni. Háromszor 5 pont; hogy a különbségek is érzékelhetőek legyenek: 86, 84, 86. Csodálkoznék, ha Csernyik István nem zárkózna fel rövidesen a már befutott mátraiak mellé.

A szlovákiai Elesko borászatnál tett látogatásunkról részletesen beszámoltam néhány héttel ezelőtt, az alapvető tudnivalók az iménti link alatt megtalálhatók. Azóta sor került egy-két palack alaposabb megismerésére, különösen a tokaji hárslevelű érdekelt ezek közül. Gondolom, a magyar–szlovák tokajicsatákról mindenki hallott, nagyjából értem, miért volt ez annyira fontos számunkra, de mégsem értem egészen. A határ túloldalán soha nem készültek olyan aszúk vagy szárazak, amelyek versenyképesek lettek volna az inneniekkel, ráadásul egészen más piacra készültek. A múlt kísértett ott, nem a jelen, pláne nem a jövő. Talán már említettem, Bott Frigyes mondta nemrég, lesz hamarosan jó tokaji onnan is; a felvidéki termelő természetesen az Elesko munkásságára gondolt. A 2009-es hárslevelű Modra mellett is sorra került, finomnak, tartalmasnak tűnt. Az otthoni próba persze mindig más. Csavarzáras palack, világos szín, virágos, barackos, mézes, meleg karakterű illat. Közepes test, simára csiszolt felszín, hibátlanul tiszta, kissé lágy ízek. Valamivel vibrálóbb savakkal jobban szeretném. Ez évjárati sajátosság lehet, az Elesko 2009-es chardonnay-ja és traminije is hasonló volt, leginkább utóbbi tetszett a trióból, elérte a hatos szintet. A lipovina viszont erős 5 pontot kap ezúttal. Úgy sejtem, ha majd nagy bort is akarnak készíteni arrafelé, az is sikerülni fog nekik.

Sorozatot indítok hirtelen. Összeszedtem tizenkét bort 2000 előttről, amelyek annak idején komoly hatást gyakoroltak egyedfejlődésemre. Vagy egyszerűen emlékezetesnek bizonyultak különböző okokból. Írtam már többször, életem korai szakaszában viszonylag sok házibort fogyasztottam szűkebb hazámban – valamennyit remek direkttermőkből házasították, egy későbbi részben lesz szó róluk –, amelyeket azonban csak bizonyos megszorításokkal lehetett kulturális jelenségként értelmezni. Élvezeti cikknek is csak az alkohol hatása felől nézvést számíthattak. Noha a kultúra a 80-as években Kápátalján elérhető magyar borokkal összefüggésben sem került szóba, a minőségi különbségek szembeszökőeknek bizonyultak. Szemelt rizlinget vagy tokaji furmintot mégis legfeljebb ünnepekre vásároltunk, hiszen jóval drágább volt, mint az, ami megtermett a lugasban, és csak a hozzáadott cukorért kellett pénzt adni. A BB félédes merlot-jának egy palackját ajándékba kaptam magyarországi vendégeinktől. Busznyi jó fej turista érkezett határon túli magyarokkal ismerkedni 1989 környékén, egyikük nálunk hált, ő tisztelt meg vele. Nagy becsben tartottuk, sokáig nem hágtunk a nyakára, vártuk az alkalmat. Ám egy este egyedül voltam otthon – családom felmenőket látogatott a vidék vidékén –, amikor betoppant V. Prof barátom barátnőstül. Radikális vodkázásba és világmegváltásba bonyolódtunk hamar – rendszerváltó időket éltünk –, fogyott a folyadék tempósan. Mígnem egyszer csak elfogyott. A jókedv hiányára már nem panaszkodhattunk, de a szomjúságra még igen. A merlot-s palack ott állt a polcon, a kísértésnek nem tudtunk ellenállni, kibontottuk. Rubintos színnel, harmonikus, gyümölcsös illattal hengerelt le kapásból a vizespoharakba töltött ital. Ízei teltek voltak, kedvesek, tanninja – a kifejezést öt-hat évvel később ismertem meg – bársonyos, lecsengése finom. Édességét cseppet sem éreztük túlzónak. Morcos, erős veresekhez szoktunk, volt okunk dicsérni a BB-termék friss tisztaságát. Üdítő, tízpontos élményben részesültünk. Volt folytatás is, de a vodka-bor menet következményeinek konkrét kifejtésétől eltekintek.

Jelentős saslikozásba bonyolódtunk szombaton a malackarajosok színével-virágával Nagykovácsiban, hárman sütöttünk ötfélét, az ilyesmi szerénységre nevel, a hátszín és a csirkeszárny nekem például jóval jobban ízlett, mint az én tarjám, amire általában büszke szoktam lenni. Nyilván lesz erről gasztrocentrikus bejegyzés a megfelelő helyen, de mivel ittunk bort is – a minőség átcsapott mennyiségbe, a végén egy nagy korty grúz brandy is lecsúszott, ma másnap van –, ráadásul jókat, ezt a részét megírom ripsz-ropsz. Akár négy egyszereplős poszt is kijöhetett volna a dologból, minden bontott palackról van mit mondani, ám ezúttal mégsem szabdalom szét a témát. Először is hol tisztán, hol szódával elfogyott egy spanyol Castano Dominio Espinal Blanco 2010 a Yecla DO-ból. 450 hektáros nagypincészet ez délen, az ezerforintos, csavarzáras cucc a fehér belépő, maccabeo szőlőből készül, eddig nem is hallottam, hogy van ilyen. Friss és üde volt a bor, a bodzán túli – vagy inneni – világból, komolyabb tartalmakat sem nélkülözött, masszív 4 pont. A montepulcianói Apostoli borászatról nem találtam érdemlegeset, egy idő után nem is kerestem. A 2003-as Vino Nobile elkezdte megadni magát az időnek, barnás villanásokat mutató színén látszott ez leginkább, illatban-ízben kevésbé hanyatlott, az erős 5 pontos szintet minimum hozta. Bott Frigyes 2009-es pinot blanc-ja olyan, mint a felvidéki termelő többi bora ebből az évjáratból. Illatos, zamatos, finom és színes, de szerintem egy hajszállal karakteresebbnek kéne lennie, hogy pannon klasszissá emelkedhessen, így marad a 6 pont. Az egri St. Andrea tán legnépszerűbb terméke a Napbor, a 2010-es is piacon van már, nálam viszont pihent még egy 2008-as. Színe mélyül, nagyon szép, illata egybeérett, nem szétszálazható, egyszerre vonzó és markáns. Szájban is ilyesmi, közepes test, sima felszín, száraz, tiszta ízek, hibátlan egyensúly. Jó kis bor pályafutása csúcsán, most kellett meginni. Egyértelmű 6 pont. Ez még csak az első saslikozás volt az idén, hallatlan.

Vannak termelők, akik direkt nekem készítik a boraikat. Bármijüket bontom, előre tudom, ízleni fog. A minap elmerengtem afelett, hányan lehetnek, elkezdtem számolgatni, messzire jutottam. Úgy döntöttem, minden apropó nélkül összerakok ebből valamit. Kisregényt nem írhattam, másak a műfaji keretek. Szűkítenem kellett, tízes kedvenclista lett belőle. Sokan kimaradtak, Tokajból a legtöbben. Komplett borvidékek ráncolhatnák homlokukat, nézhetnének szúrósan. Vannak a mezőnyben nagyok és kicsik, technósok és kézművesek, északkeletiek és délnyugatiak. Ábécérendet alkalmaztam. Bott Frigyes. A felvidéki borász a 2007-es évjárattal vett le a lábamról, a rajnai rizlinggel, a chardonnay-val, a Vinculummal. A stílus kifinomult, jól felismerhető, a színvonal egyenletes, a jövőkép egészséges, az ismertség immár országos. Heimann Zoltán. A szekszárdi pincéért a 90-es évek közepén még nem rajongtam. Dolgaik akkor lettek igazán klasszak, amikor a gazdag pályafutású Heimann Zoltán hazaköltözött feleségestül-családostul, és belehelyezték a bort a középpontba. Komolyabb-súlyosabb tételeikben is figyelemre méltó könnyedség található. Jásdi István. Csopakon is a kétezres évek elején találták meg a fonalat. A legjobb magyar olaszrizling a Siralomvágóban terem, és rendben van a többi is. Légli Ottó. Remek a szortiment. A 2007-es Gesztenyésnél különb magyar rajnaival még nem randevúztam, az évjárat Banyászó olasza az év bora volt nálam, a Landord is teljesít mindig. Nyakas Pince. Hiperborban verhetetlenek a tökiek. Egyre megy, hogy Müller-Thurgau, chardonnay vagy sauvignon blanc, üdék, frissek, jó ízűek, csúsznak, mint a veszedelem. Ráspi. A fertőrákosi éttermesnek ehhez a műfajhoz is van érzéke. Nem mondhatni, hogy soha nem hibázik, de gyakrabban trafálja telibe a táblát. Kétezer forintos kékfrankosokkal éppúgy, mint drága válogatott zweigeltekkel. Sauska Pincészet. Ahogy a zömnél, jó ideig nálam is Villány volt az első. Ma is a szűk élbolyban van, noha a portugieser-Kánaán még nem jött el. Gere Attila vagy Tiffán Ede is top tízes lehetne, de most a Sauska Pincészet lett a befutó. Újvilág Közép-Európában, profizmus felsőfokon. St. Andrea. Lőrincz György borai nem szoktak lehengerelni - bár a 2000-es Merengő cabernet franc közel állt hozzá -, egyszerűen csak ízlenek. Mindig, minden körülmények között. A fehérek is, a vörösek is. A Kutyafáját is, a Merengő is. Tokaj Nobilis. Már nemcsak a potenciál a legnagyobb Hegyalján, nagyon jókból is ott van a legtöbb, Demeter Zoltántól Szepsy Istvánig. Bárdos Sarolta és Molnár Péter arról híresek, hogy véletlenül sem nyúlnak mellé. Nem a Barakonyi a világ legnagyobb furmintja, de etalon. Finomságával, egyensúlyával, eleganciájával. Tokaj Oremus. A külföldi tulajdonú középpincék nélkül Hegyalja nem tartana ott, ahol tart. A családi borászatok számának nyilván örvendetes gyarapodásával, felfutásával kissé háttérbe szorultak, nem magaslanak ki annyira, ám dolgoznak tovább, szorgalmasan. Az Oremus aszúi állnak hozzám a legközelebb. Öt-hat puttonyost inni tőlük nagy ünnep.

A Gróf Buttler Történelmi Borászat még sehol sem volt, amikor világgazdaságos újságíróként először beszéltem a nagy álom megálmodójával, Bukolyi Lászlóval. Mondjuk bő tíz éve. Akkoriban lehetett területeket szerezni a Nagy-Egeden – előfordultak viták és kisebb konfliktusok Egerben a dolgok alakulása miatt. Később kóstoltam a borokat is, az első évjárattól kezdve. Volt, ami tetszett, volt, ami nem; engem sajnos soha nem értek olyan mély benyomások, mint másokat. De nem a múltat akarom bolygatni. Mint mindig, most is a jövő érdekel. Az a hegy Eger fölött egyszerűen gyönyörű, nem sok szebbet látni Magyarországon, a vaknak is világos, a szőlők a dűlőben sokra hivatottak. Azt várom tehát, hogy a birtok új emberei bebizonyítsák, kizárólag klassz-izgalmas borok készülhetnek ott. Magam is beszámoltam arról, hogy a Gróf Buttlert egy ideje Herczeg Ágnes vezérigazgatja. Arról még nem, hogy végbement a válás, felállt az új csapat. A főborász a gyöngyöstarjáni Benedek Péter lett – ha jól számolok, kétszer szerepelt hasábjaimon –, a borász Adamovich Károly, neki az egri Balga Pincéhez is van köze. Mindketten fiatalok, intelligensek, szerények. A szőlész Stefán Tibor, a kereskedelemben és a marketingben Konkoly Mihály és Vörös Attila vállal szerepet. Ha kitart a tulajdonos pénze és lelkesedése, ha tényleg komolyan gondolja, lehet ebből valami. Ami fix: a napokban 800 milliós beruházás keretében kezdődik a feldolgozó, a palackozó és a palackos tároló építése az egyébként még Bukolyi László által fúratott óriás pincénél. Elsősorban bejártuk a területeket. Az Eged főként a teraszos és a bakműveléses rész találkozásánál lenyűgöző, de meggyőző minden pontja. A Szarkásnak nincs könnyű dolga mellette. Utána kóstoltunk, hordóból is. A 2009-esek közt nem kevés tétel pötyög-mozog, némelyiknek még mindig magas a cukra. De amelyik rendben van, az rendben van. A Szarkás kékfrankosa volt az egyik kedvencem, az Eged kissé masszív, mégis kiegyensúlyozott pinot noirja másik. Bejött egy-két merlot, syrah, cabernet franc, cabernet sauvignon, portugieser is. Ha majd stabilra, megbízhatóra palackozzák őket, szélesebb körben hódíthatnak, mint elődeik. Megvan bennük a lehetőség. A 2009-es fehérekben kevésbé éreztem a potenciált. Érdekes változás áll küszöbön. Ha minden jól megy, a Gróf Buttlernek négyféle második kategóriás bora lesz. Fehér, rozé, vörös házasítás, cabernet sauvignon. GB néven, csavarzár alatt, polci áron ezer és kétezerötszáz között. Az épp összeállított 2007-es vöröset megnézhettem, 5-6 pontra jó. Nagyjából így áll a 36 hektáros birtok pillanatnyilag, a szubkultúra alszubkultúráján túli világhoz vezető út elején. Hogy ez az egyelőre járatlan út merre vezet, arról a 2011-es szüret után többet fogunk tudni. Még később annál is többet.

Néha a műkedvelőket is meghívják ide-oda: említettem már, hogy voltam bírálni a Pannon Top 25-ön. Egy zsűribe kerültem Jekl Flórával, előtte nem ismertük egymást, ott megismerkedtünk. Az lett a vége, hogy nem sokkal később kaptam néhány palack bort, hadd barátkozzam a villányi pince választékával. Jekl Béla életével és munkásságával nyilván nem most találkoztam először – ez a bejegyzés például régen íródott, de mélyebbre is áshatnék a múlt kútjában –, az utóbbi esztendőkben viszont viszonylag ritkán futottunk össze. Úgy emlékeztem, ez a tíz hektáros borászat inkább rusztikus, mintsem finomhangolt termékekkel iparkodik a fogyasztók kedvében járni. Hát mi tagadás, változnak az idők, tempora mutantur – bár az is lehet, csak én voltam tragikusan felkészületlen. A 2008-as válogatott kadarkát a minap megdicsértem már szőrmentén, időközben azonban két további tételből is kikeveredett a dugó: a 2006-os cabernet franc-ból és a 2007-es pinot noirból. Azt sem tudom, melyikről beszéljek lelkesebben. A franc mély színe, hibátlanul fűszeres-gyümölcsös-okos illata, bársonyos tanninjai, tökéletes egyensúlya éppúgy kalaplengetésért kiált, mint a pinot mély, mégis könnyed eleganciája. Sehol semmi nehézkesség, rusztikumnak sincs nyoma, sima, jól iható, kategóriájukhoz mérten pláne tartalmas borok ezek. Sőt: mondom, ahogy van, meglepődtem, látván, mennyiért érhető el teszem azt a címszereplő. Az összképhez tartozik, hogy a franc maradéka kapott néhány napot bontottan, és az oxidáció minimális jelét sem engedte felfedeznem. A pinot-val ilyen próbát tenni nem tudtam, 15-ös alkoholja ellenére lecsúszott pikkpakk, kissé nehezen indult másnap a reggel. Ha így kapom a bort, általában túlkompenzálok, ezért csak kétszer 6 pont. Lehet, hogy kevés. Az ár/érték így is spicces eléggé.