Albert gazda

Ezek mennek Európa-szerte, a friss, gyümölcsös borok trendje kezd felfutni. Fehérben szinte nem is lehet mást eladni, mint az egy-, legfeljebb kétéves tételeket – mondja Andreas Ebner egy pécsi borozós riportban. Ő is tartja magát ehhez, aminek ékes bizonyítéka a 2010-es végvári cirfandli. A Szigetvárhoz közeli Mozsgóról harangozni sem hallottunk, amíg a dél-tiroli termelő meg nem telepedett ott, és piacra nem küldte első dolgait. Amelyek nagyot szóltak hirtelen. A 2001-es Komo cuvée a pocsék évjárat egyik legjobb magyar veresének szerepében tündökölt, odaadó rajongója voltam, a 2002-esnek dettó, ezt mások is szerették. A Komóból aztán 3-as Hordó lett, jó ideje nem volt hozzá szerencsém. A termelő később kikeveredett a szubkultúra érdeklődésének homlokteréből, külön bejegyzést nálam sem kapott még, utoljára 2007-es pinot noirjába nyaltam bele, előbb a 2009-es, majd a 2010-es Pannon Top 25 alkalmából, tetszett mindkétszer. A címszereplő cirfandli az idei huszonötös listára verekedte fel magát, a kereskedő pedig azt állítja róla, olyan, mint egy jól sikerült sauvignon blanc. Van ebben valami. Halvány, kicsit matt szín, harsogó illatok, szénás-füves-bodzás, de nem sejlik éretlennek, gyümölcsökből egres mellett barackot is mutat. Közepesnél karcsúbb, karcsúnál izmosabb test, üdítő-frissítő korty, tiszta ízek-zamatok, pezsgő-vibráló savak. Élénkek, de nem savanyítanak, nem buták. A 13-as alkohol néha mintha sok lenne. Eléri az 5 pontot. A cirfandliról még nemigen tudjuk, milyennek kéne lennie. Ebner végvárijától sem leszünk okosabbak – de annyi baj legyen.

Kezembe került a Borigo magazin aktuális száma, pinot noirokat és kadarkákat tesztelt a kollektíva, azt állították örömmel, hogy világklasszisokhoz is szerencséjük lehetett. Nem nagy kunszt, mondhatnám, ha cinikus lennék, könnyű ebből a fajtából épp nekünk elkészítenünk a legjobbat. Persze nem így értették, tényleg versenyképesnek vélték a javát nemzetközileg. Az utóbbi időben nálam is összegyűlt néhány példány, kedvet kapva a dologhoz kibontottam három és felet apránként. A szám úgy jön ki, hogy Tiffán Ede és Zsolt Régimódijának csak részben összetevője a kadarka, ráadásul kisebb részben, mert a nagyobbik hányadot a kékportugieser képezi a házasításban. (Az bután hangzana, hogy 3,25 kadarka, ezért az egyszerűsítés a címben.) A szekszárdi Bodri Pince 2009-ese néhány hete az álamfő borává avanzsált, nekem azonban sajnos a 2008-ashoz volt szerencsém a megújult honlapra támaszkodó kereskedés jóvoltából. Azért sajnos, mert nem állta a versenyt a többiekkel. Az okészintet hozta, de tehetséges illata ellenére fanyarkásabb, egyszerűbb volt a kelleténél. Az annyi, mint 4 pont. A többiek viszont eredményesen küzdöttek a hatosért. A villányi Jekl Pince 2008-as válogatása a megszokottnál mélyebb színnel, de jellegzetesen fűszeres-cukorkás illattal kezdett. Felszíne sima, struktúrája barátságos, szelíd tanninjai lekerekedettek, bársonyosak, minden tekintetben finom bor. Balla Géza 2006-osa markánsabb, de nem színesebb. Hajszál híján két évvel ezelőtt kevésbé meggyőzően teljesített. Másik palackja azóta pihent, nem feltétlenül ideális körülményeim között. Közben igazán szépre érett. Mélyebben gyümölcsösnek, palackbukésnak mutatkozott orrban, száraznak, rendezettnek, egyenesnek szájban, a komplexitást és a koncentrációt sem nélkülözte. A pontot az i-re végül azonban nem a ménesi tette fel, hanem a villányi. A Régimódi 2006-os és 2007-es évjáratával nem voltam maradéktalanul elégedett, a 2008-as ellenben ott van a spiccen. Tiffánék nem átalltak kadarkát és oportót telepíteni az Ördögárokba, mondván, dolguk, hogy a hagyományosakból is kihozzák a maximumot. Elindultak az úton, remélem, még nem értek a végére. Rubintos szín, nem világos, nem is sötét. Kimondottan összetett illat, sok-sok piros bogyós gyümölccsel, elegáns fűszerességgel. Testben közepes, élei nincsenek, de Jeklékéhez képest van benne valami férfias-karakteres határozottság. Lecsengése hosszú, rétegzett, nagyboros villanásokkal. Játékos, jól iható, intelligens. A hetest még sajnálom tőle, bár csak alig-alig, a kétezerkilencestől hátha nem fogom. Ha ilyet is tud az oportó – kadarkával gazdagítva –, az lelkesítő. Háromszor 6 pont. Kétszer inkább alulról, egyszer bőven felülről. Van még kadarkám, majd jön a többi is.

Az imént vettem észre, hogy másfél éve nem frissültek a referenciaborok a pontozásos szamárvezetőben, pedig azóta elég sok minden terítékre került. Felmerült az is korábban, hogy korrigálok kicsit a rendszeren, jobban széthúzom az alját, de nem megy. Annak a bornak, amely hozza az okészintet, úgysem szívesen adok négy – százas skálán nyolcvan – pontnál kevesebbet. Végül is nem olyan nagy gond, ha kissé összecsúsznak a dolgok, és két olyan termék is – mondjuk – ötöst kap, amelyek közt majdnem egy egész egység a különbség. Egyfelől lehet az ilyesmit jelezni prózában, másfelől pedig a lényeg változatlan: a pontszám nem ítélet, hanem támpont csupán. Nem megmérem a bort, hanem elhelyezem. Ráadásul nem kizárt, hogy máskor, más körülmények között más polcra tenném. Jöjjön akkor a mi mennyi. 1 pont (50-59 pont), lefolyó, anyós bora: ProVino Egri Bikavér 2007; 2 pont (60-69 pont), határeset, após bora: Hegyvin Egri Bikavér 2007; 3 pont (70-79 pont), iható: Wunderlich Portugieser 2009; 4 pont (80-83 pont), OK: Ikon Merlot–Pinot Noir Rosé 2010, Cimarosa Chardonnay 2010; 5 pont (84-86 pont), tehetség: Jásdi Csopaki Rizling 2009, Nederburg FIFA Sauvignon Blanc 2009; 6 pont (87-89 pont), szép: St. Andrea Áldás Bikavér 2008, Clos de los Siete 2008, 7 pont (90-93 pont), pannon klasszis: Tiffán Cabernet Franc Válogatás 2007, Guado al Tasso Il Bruciato 2007; 8 pont (94-96 pont), nemzetközi klasszis: Demeter Zoltán Szerelmi Hárslevelű 2008, Prager Wachstum Bodenstein Riesling Smaragd 2008; 9 pont (97-98 pont), idol: Oremus 6 Puttonyos Aszú 2002, Umathum Hallebuehl Zweigelt 2006, 10 pont (99-100 pont), ilyen nincs, nem érdemeljük meg: Szepsy Cuvée 2007.

Nem tudom elhinni, hogy egy rozé elérjen mondjuk 7 pontot, írta a kételyek közt vergődő olvasó a konkurencia szegről-végről témába vágó bejegyzése alatt, amire olyasmit bírtam válaszolni, hogy egy átlagos provence-i is simán tudhatja a 6-7 pontot, tehát könnyen lehet, hogy egy átlag feletti a sokkal többet is. A kommentváltás abból fakadt, hogy a kereskedő behozta hazánkba a Chateau D'Esclans válogatott műveit. Az orosz–amerikai Sacha Lichine néhány éve elhatározta, elkészíti a világ legjobb rozéját. A pénz és az eltökéltség megvolt, belevágott, abban, hogy hogy áll, itt lehet elmélyedni. Bónusz: ez alatt a link alatt Lichine honlapja található. Az ötlet nemcsak ambiciózus, nagyszerű is. A rozédivat mind nagyobb méreteket ölt, a rajongótábor bővül és bővül. Nem az a meglepő tehát, hogy valaki kitalálta, 20 ezer forintért is el lehet adni egy palack rozét, hanem az, hogy nem próbálkoznak ezzel sokkal többen. Hétpontos élményem egyébként nekem sem volt még a műfajban, de hatost már adtam, franciának és magyarnak is; valószínűleg érdemelt volna ennyit Dúzsi Tamás 2009-es cabernet-je vagy shiraza és a St. Andrea egyik-másik korábbi évjárata is. A Whispering Angel a Chateau D'Esclans alapkategóriás terméke, mégis csaknem négyezer forintba kerül, kétszer annyiba, mint elrugaszkodottabb magyar vetélytársai, a szerényebbekről nem is beszélve. Az ilyesmit nagy várakozások közepette bontja ki az ember. Kimondottan halvány szín, finom illat, nem harsog, elegánsan gyümölcsös, és tényleg dolgozik benne egy izgalmasan-bájosan fehérboros karakter. Közepes test, sok-sok zamat, végtelenül tiszta ízek, frissesség, vibráló savak, csipetnyi édesérzet a korty közepén. Hibátlan bor. Ám aki arra számítana, hogy valami sosem látott módon különleges anyag kerül elő a palackból, csalódni fog. Ez a rozé sem más, mint egy rozé. Annak kiváló, csúszik, mint a veszedelem, muszáj belőle tölteni újra meg újra, mindenáron 6 pontot szeretne kapni. Gondolom, nálunk is megtalálják egymást a fogyasztóval. Arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy sokkal drágább társaira is lecsap-e a célközönség. Hátha elcsípem egyszer ezeket is valahol.

Az történt, hogy Lenkey Géza bortermelő múltkori bejegyzésem után megkeresett, megköszönte a kritikát, és azt mondta, szeretne adni nekem egy üveg hétdűlős furmint-hárslevelűt, amelyben remélhetőleg nem találok majd oxidációra utaló jeleket. Szó szót, mail mailt, hívás hívást követett, mígnem az említett kétezerhatos mellett egy szép sor kétezerhetes is eljutott hozzám, azok a borok, amelyeket egyébként a pincészet évjáratkóstolója után a szomszéd plasztikusan megénekelt. Apránként elkezdtem kidugózni ezeket a palackokat, nem mindet egyszerre, mert nem pocsékolunk. Négy darabnál tartok, posztolhatnékom támadt. Lenkey Géza azok közé tartozik – Szepsy István és Homonna Attila sorolható például ide Hegyaljáról –, akik nem gyors érlelésű, hamari fogyasztást igénylő borokat készítenek, szemléletesen bizonyítja ezt, hogy 2011-ben küldi a fogyasztók elé a 2007-eseket, amikor nem kevesen a 2009-eseken is túlvannak. Lenkey nem az elsődleges gyümölcsösségre esküszik, a szerkezetet, a karakterességet tartja szem előtt. Ezzel nemcsak az általános trendekkel megy szembe, hanem az én kissé kommersz ízlésemmel is. Ezért lehet, hogy eddig épp az a bor jött be nekem főként, amelyet maga a termelő kevésbé vél őszintének a többinél. Nem a Kishegy, nem a Korposd, nem az Úrágya–Köves. Ezek is rendben vannak, értem, miért híveik sokan a szubkultúrában. Masszívak, kemények, tanulhatóak. Számomra azonban nem elég színesek, egyikkel-másikkal napokig kell barátkozni. Szemben a címszereplővel, amely kétharmadrészt a Hegyfarok, egyharmadrészt a Bomboly termése, három-egy arányban dolgozik benne a furmint és a hárslevelű. A Dűlőházasság a mezőny többi tagjának zömével szemben öt grammnyi maradékcukrot is tartalmaz. Ezen túlmenően szó szerint idézhetem Palackot újfent, kiragadva ezt-azt a szövegkörnyezetből: nem olyan markáns, mint az előzőek, viszont határozottan könnyeben iható, zamatos és finom. A kisebb koncentráció szerintem nem hátrány, az eleganciának, a frissességnek, a játékosan vibráló savaknak hála bőven visszajön a réven, ami elveszett a vámon. Fiatalos színe, gyümölcsössége, szelídebb ásványossága is kedvemre való. 6 pont. A legteteje.

Nem titok, hogy nagyon szeretem Ausztriát, elsősorban a rizlingek és a zöldveltelinik miatt, amelyekből pedig a legjobbakat Wachauban készítik. Egyszer már jártam ott, elég régen, éppen ideje volt duplázni. Amikor kitaláltuk, hogy megyünk, még eszembe sem jutott, hogy ajándéknak is tekinthetem a programot, második születésnapomra. Családi kirándulás volt ez most, nem szerveztünk súlyosabb pincelátogatást sztárokhoz, bicikliztünk, hajóztunk, ettünk, ittunk, ott, ahol hirtelen jólesett. Érdekes, hogy az egyetlen, ami nem tetszett, az volt, aminek a legjobban kellett volna tetszenie. Péntek este Jamekék éttermében vacsoráztunk Jochingban, finom volt minden, csakhogy iszonyú drága, kétszázhúsz eurót hagytunk ott öten, és ami pláne bosszantott, kétszeres-háromszoros szorzóval kínálták a pince saját borait. Megállapíthattuk mellesleg azt is, hogy 2010-ben arrafelé is izgágák lettek a savak. Wachauban az a legjobb, hogy bárhova esik be a turista, biztosan jó bort töltenek a poharába. Angelika Schreynél a kerékpározás közepette lecsúszott mezei veltelini 1,20-ért – az összeg achtelre, 1,25 deciliterre vonatkozik – ugyanúgy tudta a négyest, mint a menetrend szerinti Prinz Eugenen a Winzer Krems literesből töltött steinfeder rieslingje, vagy a weissenkircheni Winzerhof Bernhard federspiel veltelinije. Weissenkirchenben volt a szállásunk – az említett Bernhard család vendégházában, fejenként és éjszakánként 28 euróért, remek reggelivel –, szombat este két heurigert derítettünk fel a kisvárosban. Hermenegild Mangé a legklasszabb, amit ismerek, hatalmas füves-zöld udvar és kert, diófák, sonka, blutwurst, sajt, bor, minden, vacsora kb. ötvenért, beleértve egy 2008-as, erős hatpontos smaragd veltelinit, majd bónusznak egy nem kevésbé színvonalas achtel szentlőrincit. Tökéletes volt. Hogy még inkább az legyen, beültünk Ferdl Denkhez is, a 2009-es smaragd rieslingnek már-már kevés is a hatos. Nem véletlenül soroltam fel ezeket a neveket. Egyiküket sem jegyzik a borvidék – sőt lehet, hogy településük – határain túl, mégis ilyen teljesítményt nyújtanak. Unom már folyton Wachau példáját emlegetni, de hát muszáj, nincs mit tenni. A gyerek egyszer csak azt mondta Dürnsteinben, pont, mint Toszkána, csak nincs olyan rohadt meleg. Szó sem lehet róla, hogy újabb öt év szaladjon el a következő wachauzásig. Megyek vissza máris.

Rohan az idő, napra pontosan két éve élesedett egyszemélyes blogomon az első bejegyzés. 606 posztnál, 6814 kommentnél tartunk. Valamint napi hatszáz olvasónál átlagosan, Index-címlap nélkül. Koncepcióm keveset változott a kezdetek óta. Azaz annyit mégis, hogy a reggel 8 órás fix publikálás megszűnt, túl nagy volt a tempó. Hosszú szünetek így sincsenek, heti négy-öt szövegre van mondanivaló és energia. Kevesebb sosem volt. A kisinterjúknak lőttek, kocsmába alig jutok el, boros rendezvényekre tudatosan megyek ritkábban. Az egyboros tizenöt sorosok azért sorjáznak szépen. Nem válogatok. Nem úgy válogatok. A kézműves tokaji vagy mátrai éppúgy jólesik, mint a szekszárdi vagy villányi nagyvörös. Vagy az alföldi. Vagy a több százezer palackos olcsó hiperbor. Nem kell erőszakot tennem magamon, mind beleférnek az ízlésembe. Eleget kóstoltam-ittam már ahhoz, hogy ne fosszam meg magamat semmitől, pláne ideológiai alapon vagy divatok miatt. Még egy kis leltár: úgy tűnik, megvolt minden fontos borország és magyar borvidék. A legtöbb említése itthonról Tokajnak van, külföldről Ausztriának, a termelők közt Szepsy István és a St. Andrea vezet, megelőzve Légli Ottót és a Sauska Pincészetet. Esszé jellegű okoskodások is születnek viszonylag gyakran, ezekhez érkezik a legtöbb hozzászólás, nincs rajta mit csodálkozni. Alig több mint egy hónapja készült el a blog Facebook-oldala, máris kétszáz fölött jár a közösség tagjainak a száma, örülök ennek, köszönöm. Hogy mi jön ezután? Sokat nem fogok változni, korszakváltás nincs kilátásban, arra számíthatnak nagyjából, ami eddig volt. Meglehet, több olcsó, de iható bor kerül a képzeletbeli górcső alá, hiszen ezekről alig van szó máshol. Ez ügyben elszántnak érzem magam, de ki tudja. Két idézet a végére, tegnapelőttről. Az egyik: "Számomra az ő írásai azért modorosak, mert túlzottan és erőltetetten próbál mértéktartónak lenni, ezzel akar megnyerővé válni, és magát más borszakértőkhöz képest eltérően definiálni, miközben a túlzott és ráerőltetett tárgyilagosság átsüt minden során." A másik: "Albert számomra már régen nem fogyasztói blogot ír, hanem egy ideje felvállalt egy sokkal nagyobb, központibb, és épp ezért diplomatikusabb szerepet a magyar borvilágban." Egyik és másik is megijesztett kicsit – persze nem ugyanúgy –, ám kitartok még egy ideig. Közben igyekszem faragni a modorosságból és a világjobbító attitűdből is. Továbbá iszom. Többet a kelleténél, de hát nincs mit tenni.

Bármelyik blogról kerül ki konkrétan borleíró bejegyzés az Index-címlapi ketrecbe, mindig vannak-lesznek, akik villámgyorsan kiakadnak ezeknek a szövegeknek a szóhasználatán. "Ti amúgy komplett hülyének nézitek az olvasót, ugye? Közben röhögtök, hogy van, aki ezt a sok blöfföt komoly képpel beveszi" – kérdezi-mondja az olvasó. Hogy pontosan mi a baj, nem tudom, csak sejtem. Nem tudom, mert nekem annak idején, amikor a Borkalauzban és a Borbarátban először találkoztam erdei gyümölcsös illatokkal és bársonyos tanninokkal, nem nyílt ki a bicska a zsebemben. A bort épp megszerettem, érteni, tanulni akartam, nem pattogni. Meg hát a nyomtatott sajtó cikkeihez nehezebb is volt hozzászólni. Sejteni sejtek. Könnyen megtörténhet, hogy egy szubkultúra akarata ellenére szektának mutatja önmagát. Olykor annyi is elég ehhez, hogy olyan nyelvet használjon, amelyhez tolmács kell. Vagy hosszú gyakorlat. Az illatok és ízek közvetítése nem kétszer kettő. A bor a legizgalmasabb alkoholos ital, amivel az emberiség él, ez annyiból is magától értetődő, hogy termőhelye, termelője, szőlőfajtája, évjárata van. Nemcsak a szesz révén hat, hanem kulturálisan is. A bor megérdemli, hogy beszéljünk róla, csakhogy roppant nehéz megragadni a sokszínűséget úgy, hogy ne látsszunk nagyképű sznobnak. Nem akarok elmenni lilába, de a bor valahol olyan, mint a zene. A filmet és a könyvet meg lehet magyarázni, a zenét és a bort kevésbé. Persze végül ugyanott lyukadunk ki: jó vagy nem. Ízlik vagy sem. Fogalmam sincs, ki volt az első, aki szőlőtől távoli illatokat, zamatokat érzett bele, nem fújom kívülről az irodalmat és a történelmet. Amikor megismertem a borleírás nyelvét, már ilyen volt évtizedek, talán évszázadok óta. A magyar változat születését Rohály Gáboréknak szokás köszönni, valóban ők voltak az elsők, akik a múlt század 80-as, 90-es évtizedeinek fordulóján hozzáláttak a magyarításhoz. Jól tették, nem voltak tehetségtelenek, munkájukért hálás lehet a közösség. Az én személyes viszonyom mindazonáltal felemás az egészhez. Aki gyakran jár nálam, tudhatja – aki ritkábban, az is láthatja –, sokkal kevesebb jelzőt, hasonlatot, metaforát használok, mint mások. Két oka van ennek. Az egyik, hogy az orrom nem elég okos. Azt gondolom, másfél-két évtized öt-tízezer bora után képes vagyok eldönteni, mennyire gazdag, komoly vagy szórakoztató egy balatoni fehér, egy villányi vörös vagy egy tokaji aszú, de kapásból összekeverem az almát a körtével, a mangót az ananásszal. Gyümölcs, oszt kész. A másik ok: tényleg azt szeretném, hogy mindenki úgy értse, ahogy magam is értem. Már sajátblog-indító bejegyzésemben szóltam: három mondatban minden borról el lehet mondani mindent. A szavak játékánál fontosabb az információ. Ki az, aki készítette, miből, miért, hogy sikerült, hol a helye a térképen. Anélkül, hogy messzemenő következtetések levonására vetemednék: a bor lassacskán mindenkié és a mindennapoké lesz. Forradalom zajlik, az elitizmus korának harangoztak. Tehát nem a költészet, inkább – kis túlzással – a szórakoztatóipar részeként kell majd értelmeznünk ezt az italt. Hogy jó-e ez, vagy ellenkezőleg, mindenki eldöntheti személyesen. Félni nincs mitől, a kultúráknak mindig megvannak a maguk szubkultúrái, nem tűnnek el a zugok, ahova behúzódhatnak az elvetemültebbek. Akiket viszont éppúgy nem fair hülyének nézni, ahogy azokat sem, akik azt hiszik, hogy hülyének nézik őket. Senki senkit. Hiszen aki bort – jó bort – iszik, eleve nem lehet hülye. Hacsak nem egészen kivételes esetekben.

Átesem a ló egyik oldaláról a másikra hirtelen: az utóbbi napokban két öt-hatszáz forintos termékről is szó volt hasábjaimon, mi tagadás, az aktuális címszereplő nem olyan, hanem brutálisan drága ezekkel szemben. Tiffán Ede és Zsolt pincészetének az Ördögárokban termett merlot az egyik zászlósbora, többe kerül a Grande Selectionnál is. Nem véletlenül. A kétezerhetes Elysiumhoz kétszer is volt szerencsém, előbb egy veritasos bemutatón, majd egy nagy taklerezés alkalmából. Mindkétszer egyértelmű volt, igazán komoly merlot ez, amely megérdemli az alapos figyelmet. Nagyon kedves kárpátaljai barátaink jártak nálunk a hétvégén, ha jönnek, mindig bontok extrát a készletből, ez történt most is. Mélyvörös szín, frenetikus illat. Nem az a hömpölygős, mindent elsöprő típus, visszafogottabban, elegánsabban összetett. De benne van minden, a gyümölcsöktől a fűszerességen át a régi bútorokig vagy cédrusig, képtelen vagyok megfogni ezt a karaktert okosan, remélem, értik mégis. Meleg és hűvös jegyek egyensúlyoznak benne egyszerre, úgy, hogy disszonanciának nyoma sincs. Kilencpontos szint eddig. Ízben árnyalattal kevesebbet tud. A test nagy, noha kicsit sem ormótlan, a tannin érett, a savak határozottak, a lecsengés száraz, a tizenötös alkohol eltűnik benne. Ám annyira mégsem szuperkomplex, hogy az orrpróba kvalitásait folytatva idollá emelkedjék. Hasonló élményt adott néhány hónapja a Sauska Kopár-merlot-ja, ezzel együtt a Tiffán az emlékekkel összevetve többet tud. Nyilván nem a mindennapok bora, nemcsak a minősége, az ára miatt sem.  Viszont mindenkinek van születésnapja, karácsonya, egyebe. Illetve, mindenkihez érkeznek időnként kivételes szeretettel várt vendégek. 8 pont.

A múlt héten hozta nyilvánosságra a konkurencia a hírt, amely szerint a Szent István Korona friss évjáratú etyeki irsai olivérje regionális trófeát kapott a Decanter World Wine Awardson, a 10 fontnál olcsóbb fehérek kategóriájában. Persze, hogy azonnal elhatároztam, teszek vele egy próbát. A Törley Pincészet iránti viszonyomat egészségesnek gondolom, úgy vélem, termékeik nem kis része minimum korrektnek mondható, és bár általában inkább feljebb szoktam tájékozódni – legalább a György Villa sorozat környékén –, a Szent István Korona borait is szívesen veszem magamhoz időről időre. A nemzetközi Decanter ajánlását pláne elegendőnek gondoltam, hogy az egyébként jól ismert és széles körben népszerű irsai 2010-es változata is megméressék poharamban. A palackot ötszáz-egynéhány forintért vásároltam a Corában. Halvány szín, szinte fehér, kicsit matt. Elsöprő illat. Nem annyira parfümös-muskotályos, inkább bodzás és virágos. Kedves és életteli. A dinamikus orrbeli nyitány ízben is folytatódik. Karcsú és légies, de van játéka az anyagnak, zamatos, finom, színes, savai vibrálnak, lecsengése tiszta. Egy korty elég, hogy megértsük, mire való, nem véletlenül hódíthatott az angol gyorsbírálaton. Nagy pohárral is be lehet húzni belőle egyszerre, ártani nem fog – hiszen csak 11,5-es az alkoholja –, használni nem átall, kapásból jókedvet ád. 1. Volt nálam szó mostanában többször is a kackiás 2010-es savakról. 2. Az irsai olivér nem arról híres, hogy kackiás savakkal kápráztatná el a fogyasztót. Ebből mi következik? Az, hogy 2010 az irsai olivér éve lehet. Ez is valami, a kis öröm is öröm. 4 és 5 pont határa, a hazai felé hajlik a kezem. Igazából ezen a szinten csak ilyeneket szabadna készíteni.

Nagyszabású sajtóeseményen jártam, rengeteg újságíró és több kamera társaságában, a Liszt Ferencről elnevezett budapesti repülőtéren. Megmutatták az új terminált és a Heinemann óriás duty free shopját, amelynek egészen tisztességes a bor-, azon belül a tokajiválasztéka. Ami nem mellesleg a Tokaj Kereskedőház muzeális készletéből is tartalmaz tételeket, réges-régi évjáratokból. Miszerint van 1988-as, 1975-ös, 1972-es, 1968-as, 1956-os és 1940-es is. Igen-igen, éppen azért mentem – ha már egyszer hívtak –, mert ezeket mindet meg lehetett kóstolni, én pedig rekordot szerettem volna dönteni pofátlanul. Eddig kétszer kóstoltam születésem előtt készült bort, az egyik épp egy ötvenhatos aszú volt az Oremustól, a másik egy ötvenötös fortified a krími Maszandrától. Hajszálra azt kaptam most ezektől a boroktól, amit vártam, reméltem. A legfontosabb: az eleve nagy dolog, hogy egy 71 éves aszú él, virul, borként értelmezhető. Az viszont megint igaz, hogy érdemi különbségeket, egyedi, esetleg az évjáratokra speciálisan jellemző karaktereket nem fedezhettünk fel. Az egyformán mély borostyán színárnyalatok szemrevételezését érett, kenyérhéjas, dohányos, gombás, diós illatok követték, aztán az ízeket mindenekelőtt a savak vezették. Hatásuk leginkább az 1988-asban és az 1975-ös Szarvasban volt elsöprő. 1988-as kerházas aszúkat egyébként ittam a hőskorban is, a 90-es évek elején-közepén, igaz, akkoriban háromputtonyosokra futotta, a mai meg hatos volt. Az 1972-es Gyopáros harmonikus-élő illatának köszönhetően kapaszkodott fel privát dobogómra, az 1940-es aszúeszenciát sűrűsége és tiszteletre méltó kora juttatta magasra, míg a győztes egyértelműen és vitathatatlanul az 1968-as hatputtonyos lett a Kincsem-dűlőből. Mézes volt, kiegyensúlyozott, krémes, majd olyan szép és vibráló gyümölcsösséget mutatott zamatban, amit a többiek meg sem tudtak közelíteni. Ezeket a borokat természetesen nem pontozom. Nem az ájult áhítat miatt, hanem mert másra valók. Talán a mítosz továbbépítésére. Vagy még inkább arra, hogy a hazafelé tartó pénzes külföldi vegyen belőlük, és örüljön ennek. Az 1988-as 150, az 1940-es 1800 euróba kerül a shopban. A nyitás óta hat palackot vittek el. Az első vásárló orosz volt. Akár a gyűjteménybe tette, akár megitta, aligha csalódott. És ez így rendben is van.

A szekszárdi Fritz Pincészet volt 2010-ben a legeredményesebb a borvidéki borversenyen, idén meg a második legtöbb érmet hozta el. Néhány hete szóba került ez a Pécsi Borozó motorjával folytatott levelezésben, megemlítettem, hogy még nem volt szerencsém meggyőző Fritzhez; igaz, keveset is próbálkoztam, mivel nincsenek benne az országos körforgásban. Szó szót, mail mailt követett, minek eredményeként kaptam három palackot a kollégák készletéből. Fritz József vállalkozásához egyébként volt viszonyom, néhány évvel ezelőtt ott töltöttünk egy hétvégét barátainkkal. A vendéglátásnak az a típusa, amelyet csinálnak, nekem sok, a házias ízek, hatalmas adagok nem az én világom, a borszentély elnevezéstől nem dobban meg a szívem, zenét nem kértünk; a szállás minőségét ugyanakkor a legkisebb kifogás sem érhette. Eléggé meglepett viszont, hogy a borház-panzió honlapján semmilyen információt nem találtam a borokról és az árakról. Ahogy a délpannon borászok-borászatok esetében mindig, Fritzékről is az említett Pécsi Borozóból lehet megtudni a lényeget. Így azt is, hogy 16-17 hektáron gazdálkodnak, szőleik az Aranydombon terülnek el, a borokat 2003 óta Lőrincz Norbert készíti. A külsőségek alapján egyszeri emberként arra számítottam, hogy rusztikusan magyarosak lesznek a vörösök, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Hanem ezzel szemben okosan iskolázottak, letisztultak, nélkülözik a parasztboros beütéseket. Európaiak, sőt már-már újvilágiasak, ha meg nem sértem őket ezzel. A 2008-as blauburger könnyed, fűszeres-gyümölcsös eleganciája és egyenessége például minimum 5 pontot ér, és elképzelhető, hogy szűkmarkú vagyok. A Medicina cuvée-vel szemben ehhez képest lenne egy-két kifogásom. Egyrészt nem tetszik a neve, másrészt attól tartok, nem jó döntés egy tízezer forintos csúcsházasítást hajszálra olyan üvegbe tenni, amilyenekben a tömegtermelő J. P. Chenet forgalmazza asztali borait. A Medicina amúgy illatban rendkívül komplex és színes, ízben is tartalmas, ám a végén vagy a sav sok, vagy egy kis maradékcukor és a tannin összjátéka nyomán disszonál fanyarság, így csak 6 pontot (88-89) adnék neki aktuálisan. Sosem véletlenül az a címszereplő, ami a címszereplő. Ha nem tévedek, a 2007-es cabernet sauvignon még a 2009-es szekszárdi borvidékin kapott nagyaranyat. Mélybíbor szín, izgalmas-érett illat. Hozza a megszokott cabernet-s jegyeket, az erdei gyümölcsöktől a fűszerességen át, csipetnyi menta is színesíti, tele van élettel. Szájban nagy test, de semmi nehézkesség, tanninja puha, savai szépek, szerkezete arányos, felszíne sima. Gazdag, száraz, jó ivású, lendületes, túlzásoktól mentes bor, remek formában. Magától értetődő 7 pont. Lőrincz Norbert jól végzi a dolgát.

Ez az ausztrál chardonnay mintaszerűen testesít meg mindent, amitől az ipari bortermelést elutasító szubkultúrában égnek állnak a hajak. A szőlő termelője és konkrét származási helye ismeretlen – annyit tudunk, hogy South Eastern Australia –, importőre Németország, palackozója egy kódszám, már tengeren innen töltötték. A Lidl lánc saját márkás terméke a Cimarosa, más fehérek és vörösek is bekerültek a szelekcióba, Chiléből és talán Dél-Afrikából is. Egyikükről néhány évvel ezelőtt írt is a szomszéd. Hatszáz-egynéhány forintért vásároltam a boltban. Kétezertízes évjárat, csavarzáras, tizenkét és feles alkohol. Zöldessárga szín, gyümölcsös, fajtajelleges illat. Hűtőszekrényhidegen kicsit kevésnek tűnik, de néhány perc alatt kibontakozik. Minden a helyén van benne, hibátlanul összeillesztették az elemeket. Ízben nemkülönben: a korty kerek, a nyárialmás-friss zamatok üdítenek. Száraz, és nem nélkülözi a lendületet. A savak éppen lehetnének vibrálóbbak, a lecsengése meg kevésbé savanykás és hosszabb – mert hát kifejezetten rövid –, de e felett a chardonnay felett nem kell gondolkodni. Meg kell őt inni, puha tavaszi estéken, kint a kertben vagy az erkélyen, több millió ember teszi ezt szerte a világon, beállhatunk a sorba. Jóval többet adott, mint vártam, masszív 4 pont, illata alapján többet is kaphatna. Nem állítom, hogy ilyet mi nem tudunk, hiszen dehogy nem: a közelmúltban a Tokaj Kereskedőház 2009-es furmintja például magasabbra jutott kábé ennyiért. Az a gond, hogy messze nem minden hasonló kategóriájú borunk hozza ezt a szintet. Néhány hete egyébként vettem egy kétliteres, műanyag palackos Spar Budget száraz fehéret, négyszáz forintért. Na, az legalább pocsék volt.

Josef Jamek – aki alig két hónapja, március 14-én hunyt el, 92 éves korában – kulcsszerepet játszott a legizgalmasabb osztrák borvidék újrafogalmazásában, alig néhány évtizeddel ezelőtt. Wachau felemelkedéséhez a remek területeken túl néhány elszánt termelőre, okos vitákban kijelölt irányokra, továbbá rengeteg munkára volt szükség mindenekelőtt. Persze az is jól jött, hogy volt két fajta – a tökéletesen autentikus zöldveltelini és a rajnai rizling –, amelyekre lehetett építeni. Az azonban nemigen jutott senki eszébe ott, hogy haladéktalanul a szemétre kellene dobni a chardonnay-t, a sauvignon blanc-t, a weissburgundert vagy a gelber muskatellert. Ezekből a szőlőkből kevesebben készítenek kevesebb bort, de elférnek a palettán színnek, nem zavarnak senkit, esetenként felvidítják a lelket. Szerintem nekünk sem kell kivágnunk a világfajtákat, és meghagyhatjuk a lúzer olaszrizlinget is. A Weingut Jamekhez visszatérve, a weissenkircheni borászat él és virul, annak ellenére, hogy az utóbbi években kevesebb szó esik róla, mint a Pichlerekről, Knollról, Pragerről, Hirtzbergerről vagy akár Alzingerről, akik egyébként rám is nagyobb hatással voltak eddig. Emlékezetes, kimagasló, klasszisteljesítményt nyújtó Jamek-tétellel nem találkoztam az utóbbi időben, egészen péntek estig, amikor is barátságos borozásba bonyolódtunk. Két Jamekből is kiszaladt a dugó sok egyéb mellett, egyik és másik is 2008-as volt. Azazhogy a federspiel gelber muskateller palackjában nem is dugó volt, hanem csavarzárat használtak, nem hosszú érlelésre szánták tehát e versenyzőt. A két és fél év viszont igencsak jól állt neki. Illata nyilván visszafogottabb volt, mint kölyökkorában, eleganciát és finomságot kaptunk cserébe. Ízben is ez volt a helyzet, klassz szerkezet, lendület, bájos, mégis karakteres ízvilág, majdnem 6 pont. Jó felvezetés volt ez a smaragd weissburgunderhez, amely kivágta a rezet alaposan. Talán máskor is mondtam már, nagyon szeretem a pinot blanc-t. Legszebb formájában hozza azt a komplexitást, amit a chardonnay tud, de visszafogottabban, szerényebben, akarnokság nélkül. Szalmasárga szín, dús, meleg, hömpölygős illat, sok gyümölccsel és virággal, csipetnyi mézzel, ellenpontként moderált mineralitással. Nagy test, telt-tiszta zamatok, vibráló-játékos savak, arányos struktúra, összetettség, ízes-gazdag lecsengés. Ez így bőven elegendő a bivalyerős 7 ponthoz, százas rendszerben 93 környéke. Az Etyeki Pincefesztiválon pedig igyanak helyettem is, sokat, és ne keveset. Fogják a poharukat, induljanak máris.

A villányi Gere Tamás már a kezdetek kezdetén arról volt híres, hogy tanninosabb, markánsabb, hosszabb ideig érlelendő borokat készít, mint a többiek. Ezt a tételt egy 2006-os portugieser is fényesen bizonyította hasábjaimon nemrég. A képlet az új generáció – Gere Zsolt és a lányok-asszonyok – színre lépésével és az idők változásával sem módosult érdemben. Miközben a délpannon vidékeken nem kevesen hamarabb kész, csiszoltabb, édesebb, szeszesebb tételekkel hozakodtak elő –  egy-két éves állapotukban is örömét lelheti bennük a fogyasztó – , Gere Tamásék nem szakítottak eredeti stílusukkal, nem kevés ideig barrique hordókat sem voltak hajlandók használni. Időközben azért haladtak ők is a korral, de az alapok maradtak. Nemcsak előnyei ismeretesek ennek, hátrányai is, hiszen az egyazon évjáratból származó fiatalabb nagyvörösök közt nem könnyű megmutatnia magát valaminek, ami később virágzik ki teljes pompájában. Kicsit ellentmond ennek, hogy a 2007-es Aureus top 25-ös lett Pécsen, de csak azért sem értékelem át az elméletet. A pince csúcsházasítása, cabernet-ből és merlot-ból rakják össze, kiemelkedő évjáratokban. Mindössze 14-es alkohol. Mély rubinszín, távol a feketétől. Tiszta, finom, komplex illatok; mediterrán áradás és csokoládés-kávés-feketeribizlis nehézbombázás nincs. Intelligens elegancia van. Komoly test, határozott tannin, élénk savak, szilárd szerkezet, száraz lecsengés. Rendkívül fiatal, de nem nyers vagy reszelős. A jövőnek csinálták ezt is. Aktuális állapotában 6 pont, biztos, hogy majd több lesz. Néhány év múlva vissza kéne térni hozzá.